KDH-s intermezzo

A választásokat szinte biztosan hozó Smer éppen ezért óriási nyomást fog kifejteni a jobboldali pártok irányába annak érdekében, hogy elfogadható partnert találjon magának a második Fico-kormány megalakításához.

Bár a „jól értesültek” már hónapok óta egy Smer–SDKÚ nagykoalíció előjelét látják minden egyes politikai eseményben – beleértve a kormány bukását –, Mikuláš Dzurinda pártja egyelőre nem adta jelét annak, hogy erre a megoldásra törekszik. Annál nyilvánvalóbb a mozgás a 2010-ben is billegő KDH-ban. A párt választási listájának elfogadása előtt Daniel Lipšic ki is borította a bilit: a miniszter akkor úgy látta, hogy a Smert támogató káderek előbbre, a közös koalíciót ellenzők pedig hátrább kerültek a listán. Miután Lipšic még a lemondását is belengette, kompromisszum született a párt berkein belül: ő a harmadik, a vele szövetséges Jana Žitňanská a nyolcadik, a pozsonyi alapszervezet által jelölt Radoslav Procházka pedig a tizedik helyet kapta – igaz, Lipšic további „emberei” még a listára sem kerültek fel.

Ennek a meccsnek a végeredménye korántsem mellékes: hiszen ha a szokásos kétarcú kommunikációs vonalat hozó Figeľ–Hrušovský páros végül a Smer karjaiba vezeti a KDH-t, akkor könnyen elvesztheti a Lipšic-féle szárny három (esélyes) mandátumát, vagy még többet. Adott esetben ez akár a Smer–KDH alkut is veszélyeztetheti, különösen, ha annak nemcsak szimbolikus jelentősége lenne (a kormányzás legitimálása), hanem ha az valóban a parlamenti többség megteremtésére szolgálna Ficóéknak.

Árulkodó jel az is, hogy Procházka a pozsonyi szervezet jelöltje: arra utal, hogy a KDH és a Smer, amely sok kérdésben kompatibilis, a kulcsfontosságú Pozsonyban nem lesznek puszipajtások. Ha Lipšic szakít pártjával, maga után húzhatja a kereszténydemokraták pozsonyi támogatóit is. Ez pedig fenyegető a KDH szempontjából: a potenciális koalícióval eleve bázisát, sőt a Smerben és az SDKÚ-ban való feloldódását kockáztató párt a Pozsonyról való kényszeredett lemondással tovább rontaná túlélésének esélyeit. Ezt természetesen Figeľ és emberei is tudják: éppen ezért Lipšic kemény kiállása – melyet az eddig gondosan felépített „kemény zsaru” imidzsének bevetése is előrevitt – nem egy felesleges gesztus volt, hanem egy közepesen nagy súly ráhelyezése a jelenleg billegő, de balra húzó mérlegre. Az, hogy ezzel sikerült-e – legalább átmenetileg – megváltoztatni az egyensúlyt, döntő kérdés lesz a következő évek szlovákiai politikai irányvonalával kapcsolatban.
Ravasz Ábel