Jobb félni, mint megismerni?

Mert hiába épült az egyik főút közelében lévő iskolánál biztonságosabb járda. Hiába vigyázzák a rend őrei minden oktatási intézménynél az átkelőhelyeket. A szülők félelme most másról szól. Az idegenrendészet környékén szíriai menekültek vertek tanyát a járási székhelyen. A minap, amikor alkonyatkor leszakadt az ég, néhányan közülük megpróbáltak bekéredzkedni a lakóházak bejárataiba, de elkergették őket. Összeült a válságstáb, ám a járási székhely vezetése már ezt megelőzően kiadott egy közleményt arról, hogy a menekültek csak az ügyintézés idejéig tartózkodnak a városban, jogukban áll ezt tenni. Nem bántanak senkit, nem támadnak a helyi lakosokra. Eddig semmilyen kihágást nem követtek el. A szülők ennek ellenére aggódnak, és már most azzal riogatnak, hogy a migránsok megtámadják a gyerekeiket. Fenyegetve, veszélyeztetve érzik magukat. Nézem a csendes kis csapatot, harmincas éveikben járó, szolidan öltözött fiatalemberek, de van ott egy tízéves forma kisfiú és egy édesanya két kicsi gyerekkel az ölében, pokrócba bugyolálva. Nem értem, miért jobb félni tőlük, mint megérteni, mennyire kiszolgáltatott helyzetben vannak. Az egyik városi képviselőnő ezt tette, elment és beszélgetett velük, például egy családjától elszakadt édesapával, aki Németországban szeretne letelepedni és elhelyezkedni a szakmájában, majd kivinni a gyerekeit. Az édesanyával, akit már várnak odakint a rokonok, és aki kezdetben azt sem tudta, milyen országban, melyik városban tették ki őket. A lakosok többsége úgy érzi, nincsen dolga a menekültekkel, kizárólag az illetékesek feladata, hogy rendezzék a helyzetet. Azok a gyerekek, akik otthon a lakóház biztonságából nézik a fűben várakozó menekülteket és hallgatják, ahogy az apa szidja őket, utálkozik, és a legszívesebben beléjük rúgna, vagy közéjük dobna valami robbanóanyagot, hasonló módon vélekedhetnek majd. Az idegenektől való félelem okozta gyűlölettel megfertőződik a gyerek, ha nem lát más mintát. A család szomszédságában, a kicsi garzonlakásban élő nagymama másképpen vélekedik a helyzetről. Túlélt gyerekként háborút, deportálást, kilakoltatást. Becsenget az övéihez, megfogja a kicsi unoka kezét, beszállnak a liftbe. Piskótát, ásványvizet, tejet vesznek a közeli boltban, az otthonról hozott szatyorban ott lapul még egy kis szilva, szőlő és alma, amit a Zúgónál lévő kertjükben szüreteltek. A nagymama nem ért az idegenek nyelvén, de ahhoz, hogy eléjük tegye a szatyrot, nem kellenek szavak, elég az együttérző tekintet. Az unoka nézi, és megérzi, hogy ezek az emberek biztosan nem azért vannak itt, hogy őt megtámadják iskolába menet. Felnéz a lakásuk ablakára, ahol a függöny mögül valószínűleg figyelik őt a szülei. A válságstáb döntése szerint az idegenrendészet ezentúl a város peremén intézi a menekültek ügyeit, ahol csak szántóföld, néhány cég, egy benzinkút és egy kis reptér található. Lehetséges, hogy a lakók hamarosan visszanyerik a nyugalmukat. Holott a tényleges iskolaév megkezdése előtt a helyzet kapcsán sok mindent taníthattak volna a gyerekeiknek az élet iskolájában: emberséget, elfogadást és megértést.