Jegyellenőrt felismerni

Sokak szerint ez maga a lehetetlenség. Hol vannak már a piros karszalagok, a feltűnő, barna egyen-válltáskák, a foglalkozást messziről eláruló arcberendezés!? Manapság törékeny hölgyek, joggingos urak, ártatlan képű suhancok vegyülnek el a megállókban, felszálláskor nem támadnak azonnal, szépen kivárnak, utaznak pár száz métert, aztán húzzák elő azt a bizonyos igazolványt. Olyan furfangos alkalmazottról is szól egy legenda, aki egy alig-alig szállítható, hosszú műanyag csövet cipelt fel a járműre, majd letámasztotta terhét, és ellenőrizni kezdte a jegyeket-bérleteket. Bizonyára külön kiképzést kapnak ilyesféle trükkökből. Mozgásukat sem térben, sem időben nem lehet többé behatárolni, mert a legeldugottabb lakótelepen, éjjel tizenegykor éppúgy felbukkanhatnak, mint délben a város szívében vagy egykori kedvenc helyükön, a turistákkal teli vasútállomás környékén. Kassán emiatt fokozatosan durvul az élet a tömegközlekedési eszközökön, a találékony ellenőrökkel egyenes arányban nő ugyanis az agresszív utasok száma, akik egyszerűen lelökik a járműről az őket menetjegy-ügyben zaklató egyént. Komoly sérülés utoljára tavasszal történt, egy munkáját végző ellenőrnő(!) akkorát esett, hogy csúnyán eltört a karja. A lökdösődő utasnál jobb a gyors lábú utas, mondják a revizorok, mivel az nem bánt, csak kereket old. Ezt elkerülendő újabban úgy dolgoznak a jegyvizsgáló duók, hogy míg egyikük társalog a fülön csípett bliccelővel, másikuk megragadja annak válltáskáját, kabát-gallérját. Emiatt viszont számos panasz érkezik a vállalathoz, mivel előfordul, hogy csak hanyag utasra lelnek, aki sokáig keresgél, azaz gyanússá válik, majd mikor már senki se várná, előkotorja bérletét. Addigra azonban olyan mértékű ellenőri fogdosásban lehet része, hogy akár zokon is eshet neki a bánásmód. Hiába, az élet folytonos küzdelem...