Isten malmai

Míg az eseményt kommentálók jelentős része azon morfondírozik, hogy miért bukott el az állítólag Ferenc pápa támogatását is élvező reformszárny, érdemes másként is feltenni a kérdést: hozhatott volna egyáltalán a szinódus nagyobb változásokat? S kinek lett volna ez jó?

A katolikus hívek számára továbbra sem lehetséges az egyházi válás, a második vagy sokadik házasságukban élők nem áldozhatnak, az ún. melegházasság továbbra is csupán néhány ország civil intézménye marad. Ezek miatt aligha lehet ostorozni a püspöki testületet, ugyanis egy egyház nem politikai párt, amely „innoválhatja” programját, hanem egy vallás követőinek gyülekezete. A hit alapelvei pedig adottak: a Bibliát nem lehet utólag átírni, mert a kordivat éppen mást diktál most, mint pár száz éve. Bizonyos jellegű változásokra természetesen mindig van tér, és valószínűleg a szinóduson diskuráló egyházvezetőkben is megfordult a gondolat, hogy egy-egy módosítás vagy reform kinek kedvezne. Avagy: megállítható Európában a hívők elszivárgása egy jelentősebb „lazítással”? Ha a kérdést így tesszük fel, első látásra paradox módon akkor is ugyanazt a választ kapnánk: nem volt érdekük mélyreható változásokat eszközölni.

Nem is azért, mert ez az egyházon belül töréshez vezethetne, ahogyan azt sokan vizionálták. Hanem mert ez egyszerűen nem jelentene több hívőt. Nem azoknak kell megfelelni, akiknek nem is lehet. Téves elképzelés, hogy mindazok, akik a családdal kapcsolatos témák vagy más miatt haragban állnak az egyházzal, alig várják a mélyreható reformokat és máris visszarohannak a templomba. Ők jellemzően nem emiatt távolodtak el – vagy eleve nem is voltak keresztények –, hanem azért, mert nem szólította meg őket a krisztusi tanítás. Amihez egyébként egy szekuláris társadalomban mindenkinek joga van, ám hamis, ha valaki amiatt sajnálkozik, hogy az egyház bezzeg nem képes megváltozni és közeledni az ő elvárásaihoz, mikor ő eleve nem is vágyik arra, hogy oda tartozzon.

A szinóduson részt vevő püspökök előtt ott lebeghetett az északi és nyugati protestáns egyházak elbaltázott „modernizációja” is. A társadalmi nyomásnak (itt-ott a politikainak is) megfelelően az utóbbi évtizedekben „liberalizálták” tanításukat, ám az eredmény pont fordított lett: még inkább kiüresedtek templomaik, társadalmi súlyuk minimalizálódott. Mindez persze nem azt jelenti, hogy nincs min javítani: csupán azt, hogy minden változásnak megvannak az eleve adott határvonalai (amelyeket nem a pápa vagy a püspökök határoznak meg), valamint azt, hogy nem a leghangosabb kritikusoknak kell megfelelni, hanem azoknak, akik érdekeltek a változásokban és élni is akarnak velük.