Irigyek vihara

LAMPL ZSUZSANNA

Jó reggelt, mondta a kert, és felöltötte legszebb virágait. Nem sejtette, hogy árnyék közeledik és tornádót hoz magával. A szél letördte a gyönge bimbókat, kiforgatta a fákat, végigsepert a gyepen, szétdúlta a sündisznók ágyát, a hangyabolyt. Pusztulás és sivárság maradt utána.

Jó reggelt, mondta az ember, és kilépett az utcára. Lelkében nap ragyogott, derűs gondolatok bimbói fakadtak. Nem sejtette, hogy árnyékok lopakodnak utána és a tornádónál sokkal gyakoribb és hétköznapibb, de legalább annyira romboló erőt hoznak magukkal. Az irigység, a rosszakarat, a féltékenység, vagy ahogyan Georg Simmel, 19. századi társadalomtudós nevezte, a valakitől-sajnálás árnyékai tornyosultak köréje, s tönkretették ragyogóan induló napját. Irigy emberek vihara pusztított.

Sokan ismerik ezt, mert az említett árnyékok az emberi viselkedés örök időktől létező mozgatórugói. Az ún. primitív társadalmakban például abban mutatkoztak meg, hogy aki zsákmányt ejtett, az elrejtette, s csak éjjel, suttyomban evett belőle, máskülönben a többiek körbeállták, és irigykedve, szemrehányóan nézték, miközben ők máskor ugyanúgy nem osztoztak meg a többiekkel a saját zsákmányukon. A mi kapitalista társadalmunk hajnalán jól példázta ezt az a kijelentés, hogy „inkább ne legyen jobb nekem, ha ettől a másiknak még jobb lesz”, amit egy asszonytól hallottam, amikor a vállalkozókkal kapcsolatos véleményéről faggattam. Nem érdekelte, hogy a faluban nyíló üzletnek köszönhetően nem kell majd kilométereket utazni a másik település boltjába, csak az izgatta, hogy az üzlettulajdonos ebből meg fog gazdagodni. De a manapság sokak által idealizált szocialista társadalom sem volt mentes az irigységtől. Emlékszem egy magyar művészre, akit nemzetközi sikerei ellenére idehaza gyanús csönd övezett, miközben másokról, a nála sokkal kevésbé érdemesekről be nem állt a média szája. Nehéz volt megemészteni, hogy ő „kitört az akolból”. Megkérdeztem tőle, hogyan éli meg ezt a programszerű ignorálást. Ignorálom, hogy ignorálnak, és teszem a dolgom, mert végső soron csak ez számít, válaszolta, s az idő igazolta a szavait.

Az irigység nemcsak olyasmire irányul, ami a másiknak van, nekem pedig nincs. A kisgyerekek akkor is irigykedhetnek más gyerek játékára, amikor saját játékaik ellepik a szobájukat. Simmel írja, persze a felnőttekről: „inkább lemond a tárgyról, sőt inkább tönkreteszi, mint hogy a másiknak engedné át”, sőt ha közömbös is neki valami, akkor is teljesen elviselhetetlen számára az a gondolat, hogy azt a valamit más birtokolja. A játékot, az autót, egy embert, munkahelyet, pozíciót, sikert, vagy amit az irigykedő sikernek sejt.

A kertet nem érdekli, hogy tornádó pusztított, ontja tovább gyönyörködtető virágait. Róla vegyünk példát.