Kijevbe kell menni

De ebben nincs semmi új. Fico útja a hatalomig, majd két évtizedes kapaszkodás, lecsúszás, visszamászás, arcvesztés, lemondás, majd ismételt visszatérések (felsorolni is nehéz ezt a politikai ténfergést) sokak szemében egy sikeres politikus életútjának tűnik. Pedig ez sokkal inkább egy állandó identitáskrízissel küzdő ember színjátéka arról, hogy elhitesse a néppel: ő találta fel a spanyolviaszt.

Egy (máig?) hithű kommunista, aki a hatalom megszerzéséért cserébe annyiszor és olyan eleganciával váltott már köpenyt és arcot, hogy a Mission: Impossible ügynökei is elismerően csettintenének. 

Mégis eme politikus életútja a modern kori Szlovákia identitáskeresésének is egy szomorú háttérzaja egyben, és talán egyúttal válasz is arra, miért tartunk ott, ahol.

A demokrata, aki inkább kommunista, de szociáldemokratának adta el magát, mégis nacionalistább sok nacionalistánál, ha az érdek úgy kívánja. Ferde szemmel néz az EU-ra, de egyben csorog is a nyála az „ingyensuskára”. Törvényteremtő, aki számára a jog nagy könyve valójában csak egy kemény tábla, amin felszeletelheti a füstölt kolbászt a kiflibe. Egy igazi osztályharcos proli, aki azt is ellopja, ami le van betonozva, mégis sérti, ha mások felemlegetik, hogy folyamatosan a szervezett bűnözéssel egyenértékű módon „üzletel”, sokszor az ország vagyonával.

Az identitáskrízis, ami Ficóban dúl, valójában egy politikai edging eredménye – mindig, mikor már végre a gyönyör csúcsára hágna, jön valami és megszakítja a „betetőzést”. Ennyi hamis kártya és színjáték után a százas égő körül keringő szúnyoghoz hasonlóan beleszédült Moszkva folyamatos kerülgetésébe, és valósággal Putyin karjai közé rohant, ezzel levetve teljesen az européer maskarát.

Vízválasztóhoz közeledik Szlovákia jelenkori történelme. A kérdés súlyos és idegfeszítő: keleten rekedni és egy fehérorosz korrupt tákolmánnyá válni, vagy kisöpörni a rendszerváltó „múmiákat” a politikából és a Moszkvához kötött (ál)szuverenitás helyett, fejlődő irányba állni, végre?

Ukrajna ebben a színjátékban egy fura jelképpé vált az elmúlt két évben. Európa egyik legkorruptabb országa, ami mégis az EU felé tartana. Ugyanakkor a kommunista imperializmus egy jelképe azáltal, hogy ellenáll Moszkva csábításának. De egyben egy jelképe annak is, hogy maga az Európai Unió is kénytelen-kelletlen, de kezd ráébredni arra: már több mint egy gazdasági közösség, amit az üzlet és a pénz tart egyben. A második hidegháború hajnalán próbatétele ez a kor a politikai tisztánlátásnak is.

Ilyen próbatétellé vált a progresszívek megjelenése is. Az alapvetés sok állampolgár fejében az, hogy mindegy, ki irányít, csak rendet tartson, szinte már bármi áron. Cserébe feláldozható a valódi szuverenitás és a liberális értékek is. Ehhez sajnos az elmúlt tíz évben rengeteget hozzátett a moszkovita propaganda és kirakat konzervatívok Putyin felé szervilis károgása. Amiről senki nem beszél, az a változás elfogadása. Valószínűleg, de ezt jelen pillanatban nem tudhatom, nem a PS hozza majd el a Kánaánt. De változás nélkül remélhetünk-e fejlődést? Egy gyakran idézett Einstein-idézet szerint: „Az őrület definíciója, ha ugyanazt a dolgot újra és újra megtesszük, de mindig eltérő eredményt várunk.” Vajon ez eszébe jutott-e azoknak, akik Ficóra tették voksukat? Ha pedig a változáshoz Kijevbe kell menni, akkor Kijevbe kell menni.