Irány az újabb diktatúra

Felnőtt, lassan gazdaságilag aktív szerepet vállal, s néhány éven belül jelentős pozíciókat foglal el az a nemzedék, amely már gyermekként sem emlékezhet a proletárdiktatúrára. A társadalomnak ma már jelentős része olyan egyénekből áll, akiknek a rendszer- vagy gengszterváltás csak történelem, tananyag, évforduló, koszorúzás, de semmi több. S mindez teljesen független attól, hogy a jelenlegi társadalmi rendszer változást jelentett-e valaki életében, lehetőséget adott-e számára, vagy épp vesztesnek érzi magát.

Húsz év után az 1989-es novemberi napok vezéralakjai is az azóta eltelt időszak tapasztalataival gazdagodva magyarázzák, értelmezik az akkor történteket. Húsz év után először engedheti meg magának egy jelentős politikus, a parlament elnöke, hogy az ország történelmének egéről lehazudja a rendszerváltás csillagát, mert hogy megtette.

„Nem adjuk el szabadságunkat egy tál lencséért, de a szabadsághoz jár a tál lencse is”. Nos, a szabadsághoz semmi sem jár. A szabadság nem árukötéssel létrejövő szerzemény vagy birtok, a szabadság önmagában érték.

Ezeken a tájakon nem tiszteljük a szabadságot. Valami elvont, távoli dologként tekintünk rá. Persze, egyrészt, mert nem nagyon kellett megharcolni érte, másrészt a szabadságot Európának általunk lakott szegletében mindig valaki más hozta vagy vitte. Ezért jelent mást egy őrült amerikai középosztálybeli háza előtt a zászlófelvonás, s egészen más egy csallóközi faluban – akár a magyar, akár a szlovák zászlóval. Itt jön ide a tál lencse, amelyért ebben a régióban igenis milliók képesek feláldozni a szabadságukat, s amikor a szabadság mégis itt van, akkor közte s a tál lencse közt árukötésről mesélnek.

Húsz évvel ezelőtt – magyarázza, ki hogyan akarja – tömegek hittek, örültek, láttak és vártak új reményt, tömegek mondhatták ki azt, amiért előtte minimum gondjaik lettek volna, rosszabb esetben börtönbe jutnak. Húsz évvel ezelőtt igenis társadalmi egyetértés volt abban, hogy az addig folytatott politikából elég. Húsz évvel ezelőtt nem a piacgazdaságra, a liberális vagy libertiánus gazdasági modellekre, az ellátó rendszerek reformjára, az adócsökkentésre vagy a kórházprivatizációra voksoltunk. Húsz évvel ezelőtt azt akartuk, hogy ne mások diktálják halvaszületett ideológiák mentén, mit cselekedhetünk, mit gondolhatunk, kit szerethetünk.

Húsz évvel később nevetségesnek tűnik a mikrokazettás diktafonos ügynök, a lehallgatókészülék, a ballonkabátos megfigyelő, a munkahelyeken írt kádervélemény, a párttitkár láttamozása, az egyetemi felvételik ideológiai rostája vagy a CSKP-tagság követelménye a legkisebb vezetői posztra való kinevezéskor is. Akkor nagyon nem volt nevetséges.

Mint ahogy ma sem nevetséges, hogy hálózati szolgáltatásoktól, életre szóló bankhitelektől, régiónként egy-egy domináns munkáltatótól, előmenetelben a helyi vagy regionális párttüfülüsztől, támogatások, megrendelések esetén pártpénztárnokoktól lehetünk vagy leszünk függő viszonyban. Rengeteg elégedetlen ember sírja vissza a semmi biztonságát és adná fel a húsz éve ajándékba kapott szabadságot a kétkoronás tejért (emlékeznek, annyi volt, hattól fél hétig). Paška úr egy tál lencséért.

Húsz év után nem viszonyítási pont a kommunizmus. Húsz év után már csak egy viszonyítási pontunk lehet: hova, merre tovább.

Mert hogy húsz évvel vagyunk a diktatúra után. No jó, de mennyivel a következő diktatúra előtt?