Indul a török nácizni

Ankara gazdasági és katonai ereje vonzó partnerré tette az országot és távlati, EU-nagyhatalmi dimenziót adott a csatlakozási törekvéseknek. A kulturális különbségek viszont inkább aggodalomra adtak okot. Tizenöt év elteltével teljesen világos, hogy a mai Törökország nemhogy biztonsági garanciát, hanem egyenesen biztonsági kockázatot jelent. Elöljáróban érdemes leszögezni, hogy az elmúlt napok elképesztő fejleményei – a török–holland és a török–német diplomáciai háború, Angela Merkel ismételt lenácizása és a hisztérikus fenyegetőzések – nem a diplomaták tudatos munkája, hanem egy rövid távú politikai stratégia része. Recep Tayyip Erdogan török államfő célja a választók mobilizálása annak érdekében, hogy érvényes népszavazáson mondják ki az elnöki jogkörök kiszélesítését. A gyűlölet és az éleződő konfliktus is mobilizáló erővel hat, ehhez a felismeréshez nincs szükség kampányguruk tanácsaira, a külföldön élő és szavazati joggal bíró török közösségek fanatizálása pedig Erdogan malmára hajtja a vizet.

A kérdés sokkal inkább az, hogy az április 16-án esedékes török népszavazás kampányának milyen hosszú távú következményei lesznek. Az unió és Törökország több gyakorlati megállapodás megkötésére kényszerült az utóbbi időszakban, közülük a legfontosabb, a migránshullám visszafogását célzó 2016-os egyezmény. Ankara mesterségesen az országban tartja a nyugatra igyekvőket, cserébe pedig több engedményt kapott – az EU a jogsértési ügyek kritizálása terén visszafogta magát, folytatta a formális csatlakozási tárgyalásokat, de ami ennél is fontosabb, hárommilliárd eurós segélyt helyezett kilátásba a menekültek törökországi helyzetének rendezésére. Ezt a törékeny, célorientált megállapodást Törökország viszonylag kevés következménnyel felrúghatja, miközben Európa számára a lépés drasztikus következményekkel járhat. Ha Törökország mesterségesen rázúdítja a menekülteket a Balkán-félszigetre, az komolyan befolyásolja az uniós tagállamok belpolitikai viszonyait és a radikálisok további erősödését eredményezi.

A helyzet egyelőre „csak” súlyos, de még nem tragikus, különösen annak fényében, hogy Erdogan a múltban is képes volt száznyolcvan fokos külpolitikai irányváltásokra. A török államfő pragmatikusságának Vlagyimir Putyin a megmondhatója, hiszen a fagyponthoz közeli orosz–török kapcsolatok 2016 nyarán, gyakorlatilag egy hónap alatt lettek látványosan jók. Azt azonban csak sejteni lehet, hogy Erdogan a népszavazás eredményével a zsebében menynyire lesz békülékenyebb.