Igenember

Az országos rendőrfőkapitány jelölésével kapcsolatban ugyanilyen érzései lehetnek az embernek – egy olyan posztra, ahová forradalmár kellett volna, egy nagyon langyosnak tűnő ember kerül.

Volt ugyanis forradalmár is a szórásban, Hamran István, a Lynx Commando vezetője legalábbis teljes mértékben úgy nyilatkozott a parlament védelmi bizottsága előtt, mint akiben megvan a bátorság arra, hogy újraépítse a testületet, méghozzá az alapjaitól. Olyan mondatok hagyták el a száját, mint például „ki kell szellőztetni”, vagy épp az, hogy „nem elegendőek a kozmetikai változások”. És valóban, a rendőrséggel kapcsolatban már nem elég a kis púder ide, kis botox oda, komoly plasztikai sebészi beavatkozásra van szükség. Persze nem biztos, hogy Hamran István lett volna a jó plasztikai sebész, hiszen itt-ott kicsit túlgondolta a dolgokat, például mikor kijelentette, hogy a Lynx Commando átvehetné a teljes szélsőségességellenes agendát. A különleges műveleti egységnek ugyanis normális körülmények között nem az a dolga, hogy nyomozgasson, még akkor sem, ha Hamran átvette volna a NAKA-tól a teljes ehhez tartozó apparátust nyomozóstul, szakértőstül, mindenestül. Jól hangzik, de kicsit olyan, mintha dobbal akarnánk verebet fogni. Igaz, nagy, kigyúrt, horogkeresztes, ostobaságokat csiripelő verebet, egy egész csapattal, de mégis, biztosan vannak erre jobb eszközök is.

Természetesen ezt Hamran nálam sokkal jobban tudja, de megnyilvánulásaiban épp az volt a forradalmárra emlékeztető – és a politikusok egy része számára ijesztő –, hogy hajlandónak mutatkozott a formabontó megoldásokra, és arra, hogy fenekestül felforgatva a rendszert óriási tisztogatásba kezdjen. Ahhoz pedig igazán nagy politikai bátorság és kockázatvállalás kell, hogy egy ilyen embert egy ilyen kényes helyzetben pozícióhoz engedjenek – mert mi van, ha túl következetes lesz, és azt a kezet is megharapja, amely a posztra ültette?

Kovařík ezzel szemben jóval hűvösebben és kevésbé lángolóan mondta el nagyjából ugyanazt, mint Hamran – pár dologban nem értenek egyet, de a fő célkitűzések hasonlóak. Csak míg a Lynx feje nem ijed meg a konfliktusoktól (hiszen két korábbi rendőrfőkapitánnyal is nagyon rosszban volt), addig Kovařík a manőverezés mestere. Töretlenül haladt előre a testületben, türelmesen várta a lehetőségeket, nem kereste a konfliktusokat, megtanult politikusként nyilatkozni, és így aztán megfelelt annak idején Iveta Radičovának, majd Robert Ficónak is – és most Igor Matovič kormányának is meg fog. Ennek a munkamódszernek ugyanakkor megvannak a hátrányai is. Például, hogy az ember idealistából fokozatosan igenemberré válik, aki mindenkinek jó, mindenkinek a kedvére tesz, de végül belegabalyodhat a saját ellentmondásaiba, és végül nem tesz semmit.

Kovařík biztonságos választásnak tűnik – a kormánypártok kevéssé lánglelkű politikusainak és a teljes ellenzéknek is, Robert Ficóstul, Marian Kotlebástul.

A legjobb azonban az lenne, ha mindenkire rácáfolna, és kiderülne, hogy az igenember álcája mögött egy kérlelhetetlen és módszeres újjáépítő lapult eddig, aki nem fél nekiállni gyomlálni.