Igaza lesz-e Günter Grassnak?

Stoiber (balról) és SchröderReuters-felvéteVasárnap este másodszor is a tévékamerák elé állt Gerhard Schröder szövetségi kancellár és Edmund Stoiber bajor miniszterelnök, kancellárjelölt. Ezúttal mindketten magabiztosabbak voltak, mint két héttel ezelőtt. Schröder talán azért, mert a tévépárbaj első fordulójában meggyőző fölénnyel győzte le Stoibert és a közvélemény-kutatások szerint a németek döntő többsége azt szeretné, ha továbbra is ő töltené be a kancellári tisztséget. Stoiber számára pedig az lehetett megnyugtató, hogy a két keresztény párt még mindig a lehetséges győztes, ha csupán csekély, alig egy százalékos előnnyel is. Nyilván az a tudat is szerepet játszott viselkedésükben, hogy mindketten jól ismerik a szabályokat, tehát számoltak azzal: a választások napjáig már nem lesz több lehetőségünk, hogy vagy 15 millió tévénéző előtt mérjék össze programjaik népszerűségét, illetve saját szavahihetőségüket. Az utolsó alkalom pedig mindig nagyobb egyéni teljesítményekre serkent. Ez a nagyobb buzgalom, erőteljesebb szóhasználat azonban ezúttal sem vezetett oda, hogy a párbajozók megszegték volna a szabályokat, netán övön aluli ütésekkel próbáltak volna meg nemtelen előnyhöz jutni. Két héttel ezelőtt, az első tévépárbaj után, a magyarországi és szlovákiai „normákhoz” szoktatva, erről a valóban európai értékről írtam ezeken a hasábokon. Nos, ezúttal is kemények voltak a politikusok, használták akár a gúny, az irónia fegyvereit is, de sohasem alázták meg egymást.

Az a pillanat, persze, nem volt túlságosan kellemes a szociáldemokrata Schröder számára, amikor a keresztény politikus, Stoiber a szocdemek nagy öregjét, a 84 éves Helmut Schmidt egykori kancellárt idézte, hogy mekkora veszélyt jelent a nagy és növekvő munkanélküliség. Általában Stoiber bármiről lett légyen szó, a római Cato módszerével élt. Cato, ugye, minden szenátusi szónoklatát úgy fejezte be: „egyébként pedig az a véleményem, hogy Karthágót el kell pusztítani”. Stoiber vasárnap este véleményt mondott mindenről, s ez természetes, ám mondandóját egyformán azzal zárta: egyébként pedig nagy a munkanélküliség. Ezt Schröder sem tagadta, viszont részint azt állította, hogy ez a világgazdasági recesszió következménye, amelyet a következő kormányzati ciklusban orvosolni lehet, részint pedig közölte, hogy Kohl idején még nagyobb volt a munkanélküliség.

Schröder azzal teremtett kényelmetlen helyzetet Stoiber számára, hogy utalt a bajor valóságra. Azt mondotta: gyönyörű dolog, ha a keresztény politikai pártok az oktatás kiszélesítését, színvonalának emelését követelik, illetve ígérik, tehát Münchennek otthon kellett volna előbb megvalósítania azt, amit most Berlinen kér számon. Az iskolaügy, különben, kiemelt helyen szerepel minden német párt választási programjában. Schröder ezen a téren, egyebek között, arról a tervéről számolt be, hogy a különböző színvonalú német tartományi iskolarendszereket egységesítik és ekként biztosítják, hogy a német iskola példát mutathasson Európának.

Jellemző módon külpolitikában volt a legélesebb a két politikus vitája és ezen a téren a kompromisszumnak még a lehetősége sem merült fel. Stoiber ugyanis azzal vádolta meg Schrödert és külügyminiszterét, Joschka Fischert, hogy elárulták az Egyesült Államokat, amikor nem támogatják az Irak-ellenes, tervezett katonai akcióját. Ahogyan az ugyancsak szocialista Tony Blair támogatja – tette hozzá nem csekély kárörömmel Stoiber. A kancellár azonban rendkívül határozott volt. Egyrészt megvédte külügyminiszterét, majd pedig kerek-perec közölte: amíg ő irányítja a német politikát, sohasem vesznek részt semmilyen Irak ellen irányuló katonai akcióban. Cáfolta azonban, hogy ez elárulása lenne az Egyesült Államok iránt érzett barátságnak. Azt mondta: a barátság nem azt jelenti, hogy bólogató Jánosok legyünk, hanem az igazi barátság próbája az, ha becsülettel figyelmeztetjük a partnert lépéseinek esetleges káros voltára. Semmilyen szövetség oltárán nem lehet feláldozni a német érdekeket – jelentette ki és nyomatékkal szólt arról, hogy a népek közötti szolidaritás fogalma nem elavult jelszó csupán.

Erről vitatkozott Stoiber és Schröder több mint egy órán át. És ezúttal – az első párbaj zárásától eltérően – a befejezés is jól sikerült: kezet is fogtak egymással, mosolyogtak is. A párbajt rendező két német tévétársaság megbízásából készített felmérés szerint újra Schröder bizonyult vonzóbbnak, jelentős előnnyel.

A Nobel-díjas Günter Grass, aki közismerten szociáldemokrata, még évekkel ezelőtt ugyanolyan jobboldali populistának tartotta Stoibert, teljes nevén: Edmund Rüdiger Rudi Stoibert, mint az olasz Silvio Berlusconit vagy az osztrák Jörg Haidert. Haider és Stoiber között találhatunk is nézetazonosságot, hogy mást ne említsek: a bevándorlók, az idegenek elleni indulatok – sajnos – hasonlóak mindkettőjüknél, és ez nem sok jóval kecsegtet Európa, az Európai Unió, s legkivált a mostanság csatlakozni készülő országok számára. És a tévépárbaj első körében ez ki is derült, akkor inkább a szocdem-zöld koalíció bevándorlási politikáját bírálta Stoiber, amiről viszont a második, mostani fordulóban szót sem ejtett. Meggyőzték volna?

Aztán könnyű felfedezni bizonyos demagógiát is Stoiber nyilatkozataiban. Például 2001-ben még ezt mondta: „Bajor miniszterelnök vagyok és az is akarok maradni. Nem vágyom más posztra. Ha valamelyik német tartomány miniszterelnöke kancellár lesz, ezt előrelépésnek tartják. Ez azonban nem vonatkozik Bajorország miniszterelnökére.” 2002-ben pedig már arról nyilatkozott: „Amit Bajorország számára megvalósítottam, azt akarom megtenni egész Németország számára mint kancellár”. Ugyanakkor a következetességet számon kérni bármely politikustól, kivált, ha saját karrierjéről van szó, nem biztos, hogy sikerre vezető módszer. Az viszont úgy látszik, mintha a tévépárbajokban Stoiber elhagyta volna a populista demagógiát. Mintha egyre kevésbé hasonlítana Haiderre, s egyre jobban igyekezne Kohl példájához igazodni. Vagy akár Schröder tényszerű közlésmódját is elsajátítani. Ám a tévében olykor kiesett új szerepéből, olykor vita helyett szónokolni kezdett. Pedig általában érződött, hogy szerepváltása saját érdekeinek pontos ismeretéből következett. Talán azt is megsejtette, hogy nem biztos, hogy ki kellene terjeszteni az országra mindazt, ami jó a bajoroknak – inkább a németség egészében kellene gondolkodnia. Talán tudatosította: Haider bukásának egyik oka az volt, hogy mindig karinthiai politikus maradt. Stoiber már nem akar csak bajor politikus lenni. Talán abban mindenképpen követni szeretné Schrödert, ha hatalomra kerül, hogy Európában kell gondolkoznia. (Stoiber visszatérő fordulata volt: „amennyiben megválasztanak...”, mire Schröder egyetlen egyszer sem hagyta ki a replikát: „nem választják meg...”)

És milyen hatása lesz Németországban annak, hogy az Egyesült Államokhoz fűződő viszonyt ennyire eltérően értelmezi Stoiber és Schröder? És mit szól ehhez Bush?

Két hét múlva Szlovákiában is, egy nappal később Németországban is eldől, aminek el kell dőlnie. Addig csak annyit: a két politikus tévépárbaja nem egy szórakoztató látványosság volt, hanem értelmes és tanulságos párbeszéd.