Ideálok

Tucatnyi közhelyet sorolhatnánk fel Václav Havel távozásakor, nemes gondolatokat, személyes idézeteket sorolhatnánk. Fölösleges. Akinek a szabadság érték, tudja, micsoda egyéniséggel leszünk szegényebbek. Akinek a szabadság nyűg és teher, annak úgyis mindegy.
Aki a szabadságot tisztelő emberként ma megkérdezi, vajon meddig bírja a világ újabb ordas eszmék, karámba hajtó ideológiák nélkül, megkerülhetetlenül szembesül a kérdéssel: vajon vannak-e még ideálok. Szabad-e még abban bízni, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz a büntetést, szabad-e hinnünk és gyermekeinknek tovább adnunk a hitet, hogy a tudás és a jó erkölcs felemelkedésük záloga? Elmondhatjuk-e még, hogy az elvekért néha szenvedni kell, néha nagyon drágák, néha bénítónak tűnnek, de amíg vannak, addig van remény egy jobb világra?

Václav Havel élete két harmadát csak a reményben élhette le, hogy amit tesz, jó. Hogy amiben hisz, az nemes. Hogy amiért harcol, az elérhető, sőt, elérendő. A huszadik század végének talán utolsó nagy idealistája volt, aki meghasonlottság, hazugság és önmagával való szembefordulás nélkül tudott aktív gyakorlati politikussá válni. Az ember, aki nemcsak azért volt hiteles, mert olyan szépeket mondott, hanem azért is, mert egy szál bölcsészpulcsiban, helyenként dadogva is meggyőző tudott lenni, és ezt az erőt a szmoking, a hradzsini iroda és a limuzin sem vette el tőle. Az ember, aki elszökött a testőrség elől barátaival sörözni, aki a testőrség főnökét arról győzögette, hogy a Plastic People hosszúhajú zenészei nem jelentenek nemzetgazdasági és biztonsági veszélyt a Lucerna-beli ünnepi fogadáson. Az az ember, aki vállalta, hogy első, nagyon okos és türelmes társát elveszítve másodszorra a cseh művészvilág egyik legszebb színésznőjét szereti, hiszen nem szoborrá öntött író, politikus, hanem érző ember és férfi.

Valahogy így maradt hiteles. Valahogy így szerették csehek és nem csehek. Őt. És az ő ideáljait.

Az igazság és a szeretet legyőzi a hazugságot és a gyűlöletet. Milyen jó volt hallani. Milyen jó volt felidézni akkor, amikor a szemünkbe hazudtak régi és új hatalmasok,  amikor a gyűlöletre építettek látszólag demokratikus politikát. Az igazság és a szeretet legyőzi a hazugságot és a gyűlöletet. Ismételgetjük. Vagy csak legyintünk? Élt köztünk egy ember, aki elhitte, amit mondott. Akinek távozásakor igenis kérdezzük meg: szabad-e hinnünk ideálokban? Szabad? Dehogy. Kell! Hinnünk kell az ideálokban, mert nélkülük statisztikai számok lennénk csupán.
S ebben hitben köszönhetjük meg a sorsnak, hogy olyan kortársunk lehetett, akit Václav Havelnek hívtak.