Hümmögő és kussoló demokrácia

Sokszor volt asztali beszélgetések témája, hogy Szlovákia és Magyarország sorsa miért alakult úgy, ahogy, a magyar és szlovák választókat mozgató tényezők is folyamatosan végtelen viták témáját adják. Több politológus rámutatott már arra, hogy a populizmus mint „szitokszó” azért sem állja meg teljesen a helyét, mert a politika önmagában egy ilyen műfaj.

Ha nem is így nézzük, a kelet-európai politika egyik jellegzetes arcává akkor is „populista politikus” vált leginkább, jobb híján nevezzük így, még ha el is akarunk kerülni más konkrétabb, de mégis pontatlan jelzőket. Persze ez úgy hangzik, mintha a populizmus alapból újkeletű lenne, holott nem. Ahogy fentebb jeleztem, a helyi, de talán az európai politizálás, politikai kommunikáció általános formájává válik lassan. Ezzel szemben szerintem a mi szempontunkból viszont a helyzet inkább az, hogy a posztszocialista régió országaiban kialakultak azok a „játékosok”, akik tudatosan építenek a bizonytalanságra, sőt, ha nem is mondják ki nyíltan, a zavar az ő lételemük.

Zavarosban halászni egyrészt kalandos volt mindig is, másrészt az ügyeskedés egyeseknek mindig jobban bejött, mert vagy alkatilag ilyenek, vagy az idő során váltak ilyenné. Harmadrészt jelen esetünkben ez inkább egy generációs attitűd. Orbán, Fico régiónk két leghangosabb aktőrei, tipikusan a rendszerváltás negatív oldalára sodródtak, az unalomig beszéltünk már róluk. Mégis úgy tűnik, mintha a kívánt reflektorfény egy szintjén túl már inkább kellemetlen nekik és támogatóiknak, hogy a középpontban állnak.

Amíg Fico, mint egykori kommunista, teljesen rabjává vált a szocialista nosztalgiának, majd miután követőbázisa elbizonytalanodott, inkább a „semmiben hívők” ingoványába merül. Igaz, saját magát manőverezte ebbe a pozícióba, a kapzsiság, a szervezett bűnözéssel, a fehérgalléros bűnözőkkel való összejátszás már annyira diszkreditálta, hogy nem is maradt neki más út. De szemmel láthatóan a szlovák választópolgár memóriája egyébként is különösen „rövid”.

Orbán ezzel szemben a lehetőségek embere, maga is megtapasztalta az elnyomó rendszert annak negatív oldala felől, maga is elszenvedője volt a vegzálásnak, aktivista volt, sőt pártállami „ellenség”, majd az új liberalizmus egyik vezéralakja. Mostanra mégis mintha valami teljesen kitörölte volna a memóriájából, hogy honnan is indult, és merre tartott egykor.

Mindketten sajátos imidzsük élvezői és szenvedői egyszerre, haragosak és bosszúállók, és azt hiszik, értik a kort, amiben élnek, amit megpróbálnak alkotni. De értik-e a demokráciát, a szólás- vagy véleményszabadságot, ha nem abban a rendszerben szocializálódtak, és – ami még fontosabb – a régi reflexek feloldódnak-e? A Karmelita ablakából vagy a TV-készülékek képernyői előtt ülve felfogható vagy elmaszatolható-e egy rendszer hibája, csak azért, hogy az fennmaradjon? Nos, a múlt szerdai diáktüntetés kapcsán a magyar közvélemény kussolása a válasz kérdésemre.