Honvédelmi bizalom

Legalább harminc esztendeje nem volt közvetlen kapcsolatom a katonasággal, amiből bárki kitalálhatja, hogy valamikor „megúsztam” a kötelező katonai szolgálatot. Annál nagyobb volt a meglepetésem, hogy a minapi találkozásom a sereggel minden tekintetben a humánum és a tolerancia jegyében történt. Jó, tudom, ma is beszélnek rémtörténeteket újoncok felavatásáról, tisztesek agyament ötleteiről, amit persze nem egy újságíró orra előtt fognak tárgyalni.

Hanem az mégiscsak megelégedettséggel töltött el, hogy első körben a védelmi minisztérium a lehető legtisztességesebben visszakérdezett személyi adataimra, miután drótpostán kértem felvilágosítást egy készülő riportom tárgyában. Azon sem sokat morfondíroztak, hogy miután ötnapos átvételi határidővel, csütörtökön érkezett meg a válaszlevelük, s hétvégi kiszállásom miatt nem tudtam átvenni, miért kérem, hogy küldjék el újra. Elküldték. Köszönet érte. Az sem kevés szolgálatkészségre vall, hogy a minisztérium sajtóosztályának a dolgozója kétszer is felhívott, miután drótpostán érkezett kérésemet elintézte.

Másnap egy vidéki helyőrség parancsnoka a rendelkezésemre állt. Bevallom: meghatódtam, mert késve érkeztem, de a parancsnok úr kért bocsánatot, hogy egy éppen folyó értekezlet okán megvárakoztatott. Gondolatban haptákba vágtam magamat. Ha emlékeim nem csalnak meg, akkor ilyentájt, 1989 őszén valami ilyenről álmodoztunk milliónyian. A legkeményebb erő – a hadsereg – vegye emberszámba az állampolgárt. Arról persze hosszasan lehetne töprengeni, hogy abban a vidéki helyőrségben a hazatakaradó megszálló szovjet csapatok után milyen életfeltételeket örököltek katonáink. Annyit röpke egy óra alatt is felfedeztem, hogy a tisztek gyerekei játszótér híján a kaszárnya bejáratának lejtős aszfaltján rollereznek. Életveszélyben. Egyes épületek pénz híján ugyanúgy omladoznak, mint amikor a szovjetek elhagyták őket. Ha nem is űrháború vívására alkalmas fegyvereket, de emberi körülményeket mégiscsak létre kellene hozni ott, ahol a maradék katonai erőnk még vegetál. Vegetál, mert amint megtudtam, már semmi sem bizonyos, csak a tisztaság és a lekoszlott bútorok. Legkevésbé az, hogy mi lesz a helyőrséggel.

És akkor valami furcsa visszajátszásban Csehov Három nővérének befejező jelenetét hallottam, meg valami távoli katonazenakart. Hát így vonulnak el a katonák… Nem Moszkvába, hanem Brüsszelbe…