...hogy nem tud korcsolyázni?

A pártszakadás óta több mint három év telt el, a szlovákiai viszonyoknak köszönhetően kétszer is volt parlamenti választás, az eredmény ismert. A két párt valamilyen szintű együttműködésének igénye pedig – tetszik, nem tetszik – mégiscsak a választói rétegekből érkezik, a pártközpontok csak reagálnak. Valós, párton belüli igényről aligha beszélhetünk. Nem is ez lenne a baj, az elmúlt öt év történéseit ismerve értjük, miért nem kedveli, kedvelheti egymást a két formáció. A kérdés most az, mennyire képesek a taszító erőket gyengíteni pl. egy cél érdekében, persze ha a cél pontosan és hihetően megfogalmazható. Cél-e a minél nagyobb arányú megyei érdekképviselet? Ha igen, akkor már csak azt kell elérni, hogy közös, elfogadható jelöltek induljanak, ne üssék ki egymást, hiszen a megyei választás többségi rendszerű. 

Az alapkérdés tehát a pártszakadás utáni első együttműködési kezdeményezések óta, kell-e nagyobb létszámú, akár kompromisszum árán született képviselet? Szerény meglátásunk szerint még erre az alapkérdésre sem biztos a válasz, de mi premisszának tekintjük.  Ha viszont a kiindulási pont a számszerűleg nagyobb képviselet, akkor az is az, hogy senkit, de főleg a választót nem érdekli a múlt, annak valós és vélt sérelmeivel. A politika iránt érdeklődők nagyon jól tudják, hogy mit nem képesek egymásnak megbocsátani az egykori párttársak. S azt is, mit nem képesek megbocsátani a két utódpárt választói. De bármilyen legyen is a kommunikáció arról, ki, mikor és hogyan ártott „a magyarságnak, a másiknak, a zügynek stb.”, mára már mindez nem több a választó szemében, mint az „azt mondta a nagymamámra, hogy nem tud korcsolyázni”. A választó – nagyon okosan – azt mondja: ha tud a nagymama korcsolyázni, menjen ki a jégpályára, ha nem tud, semmi baj, merthogy nagymamák százezrei sütnek csodálatos almás pitét anékül, hogy korcsolyázni tudnának. Mindkét párt tudja, mi a másik erénye. Megyei szinteken nem baj, ha van a háttérben némi parlamenti képviselet, de az sem, ha vannak működő helyi struktúrák. S még az sem olyan nagy baj, ha két (vagy több) párt helyi vagy jelentősebb hatalomhoz jutó korifeusai egymást ellenőrzik. Ismerik egymás hibáit is – ha azokat nem kommunikálni, hanem tompítani, visszaszorítani igyekeznek majd, azzal is csak nyerhetünk.  Egyelőre úgy néz ki, mintha mindkét párt azt üzenné, elég erősek vagyunk a másik nélkül, ha érdekházasságot akarnak kötni velünk, nézzük, mi a hozomány. Pedig mindketten tudják, hogy nem így van, megyénként hol az egyik, hol a másik bukhat orra – hozomány sem lesz.  A kompromisszumot nem a választónak kell megkötnie. A választónak választania kell a kínálatból, sőt megteheti, hogy fütyül az egészre. A kompromisszumkötésre tartjuk a képünk viselőit. De a rituális táncok sora már unalmas műsor, a választó új kalandhoz akár új szereplőket is kereshet. A kínálat a minőséget tekintve nem gyémánt kategória, de hogy bőséges, ahhoz kétség nem fér.