Hiányzó egyensúly

1998 sok szempontból vízválasztó volt: nemcsak a mečiarizmus végének kezdetét jelentette, és nemcsak a Dzurinda-éra elejét, hanem annak a kétosztatú politikai térnek a létrejöttét, amely a közvetkező tizennégy évben stabil is maradt (persze mozgolódások mellett). A politikai tér egyik pólusát a baloldali nacionalisták adták: először a HZDS – fokozatosan csökkenő preferenciákkal –, később a Smer, és ehhez jött járulékosan az SNS. Ne felejtsük: a Smer gyökereit az 1998-as SDĽ–jobboldal koalícióban kell keresni. A másik térfélen pedig létrejött a jobbközép együttműködés, amely a kereszténydemokrata erőket, a magukat hosszú távon ide láncoló magyar pártokat, a balközép SDĽ-t, valamint a különböző liberális pártokat ölelte fel.

2012 előtt úgy tűnt, többpárti, de kétpólusú térként stabilizálódhat a politikai térkép, ahol az dönthet valamelyik oldal javára, ha a másik térfélről egy kisebb erő kiszorul a parlamentből. A Smer 2006-os döntése a HZDS és az SNS kormánykoalícióba emeléséről is ezt erősítette meg, és ilyenformán jött létre a 2010-es Radičová-kormány is. Ezt a fejlődést akasztotta meg, talán végérvényesen, a 2011-es kormánybukás és a Gorilla-ügy kombinációja. Párbeszéd indult egy bal–jobb keresztkoalícióról (amely végül csak a Smer ereje miatt nem valósult meg), az SDKÚ elvesztette vezető szerepét, a magyar pártok is kilazulni látszottak a jobb szövetéből, és megjelentek az új pártok, elsősorban az Egyszerű Emberek, amely ellenzéki, de nem jobbos.

A politikai rendszer tehát kimozdult a korábbi egyensúlyból, de még nem találta meg új nyugvópontját, ezt érezzük a mai fejleményekben. Ezért tűnnek annyira elkerülhetetlennek a további változások. Hogy mik lesznek ezek, még nem világos. Lehet, hogy most jön el az a pont, ahol a konzervatív erők (Smer, KDH, MKP?) kerülnek szembe a progresszívekkel (Sieť, SaS, Híd?). Vagy a jobbközép blokk fellazul és Smer-ellenes nagykoalícióvá válik, amelybe az Egyszerű Emberek is beférnek. De az is lehet, hogy a következő időszakot ad hoc, választásról választásra módosuló, kiszámíthatatlan szövetségi rendszerek jellemzik majd. A választóknak ez utóbbi a legrosszabb, hiszen így nem tudják majd, voksukkal mit is támogatnak pontosan. Hosszú távon persze be kell állnia az egyensúlyi helyzetnek, és akár tovább is fennmaradhat, mint az előző. Addig is maradnak a jobbos választók zömét olyannyira idegesítő érzések: az a kilátástalanság, amely ma sok jobbos politikus sajátja, és az a pesszimizmus, amely újabbnál újabb, évről évre kevesebbet ígérő, magát rendszeren kívülinek beállító (hazudó?) politikai pártot röpít a közvélemény-kutatások elejére.