Hétköznapi maradékok

A nagypéntektől húsvét hétfőig tartó ünnepi időszaknak vége. Már a sütimaradékot csipegetem a tálcáról, amikor elmorzsolok egy könnycseppet. Nehéz visszazökkenni a tér-idő kontúrokkal körberajzolt hétköznapokba. Hasonló érzés lesz úrrá rajtam, mint amikor egy tartalmas, izgalmas könyv végéhez érek, vagy miután behúzzák a függönyt, holott beszippantott a színdarab, szabadabban lélegeztem. Legalább egy jegyzet erejéig kicsit megmaradnék a húsvéti csodában. A temetőjárás az ünnepvárás részét képezi, az idei húsvétot megelőző napokban megálltam hajnalban egy kis major temetőjében. Anyai dédanyám gyalog járt ide a szülei és a fiatalon elhunyt testvére sírjához a közeli faluból. Egyfajta zarándoklat volt, amikor szerény elemózsiát pakolva, kézen fogva édesanyámat, a kisunokát, közösen tették meg a két kilométeres távot. Még sosem jártam hajnalban ebben a temetőben. Ezért amikor a kovácsoltvas kerítéshez értem, odaléptem a kőkereszthez. Először jutott időm igazán alaposan szemügyre venni a rajta lévő Jézus-mellszobrot. Különös érzés kerített a hatalmába, nem éreztem, hogy a bokáig harmatos fűben, ibolyatengerben állok. A pislákoló mécses feletti szelíd arcból szavakba nem önthető szeretet áradt, amely elődeim óvó, féltő jelenlétét sugallta. Számomra ismeretlen, mégis rokon emberek tisztaszobáját láttam, benne egy tükröt. Asszonyokat, akik feszes kontyukon szorosabbra kötik az ünnepi fejkendőt, és imakönyvvel a kezükben a nagypénteki szertartásra mennek. A csütörtöki oltárfosztást követően a templomban csak a lepellel letakart kereszt van az oltáron és ők. A nagyszombati szentsírnál imádkozás után már a húsvéti vigíliára készültek, mert: Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt! Megszentelték a húsvéti ételeket, melyek böjt után igencsak jólestek családi körben. Talán ezért hiányoznak a szeretteink még jobban az ünnepnapokon. Mert ünnepelni, nagyokat beszélgetni, falatozni együtt kell. Két véglet közt élünk. Vagy már nem veszünk tudomást az ünnepekről, és más programot szervezünk húsvétra, vagy ellenkezőleg, túl nagy lendülettel vetjük bele magunkat a készülődésbe. Az arra érzékenyek hamar észrevehetik, hogy hullafáradtak vagyunk, mire illően fogadni kellene a vendéget. Titkon várjuk, hogy az egésznek vége legyen. Az ünnepben benne kellene maradni, amíg az tart. Ott lenni a megérkezésekben, a nagy ölelésekben és a búcsúzásokban. Tartalmas beszélgetéseket folytatni, olyan útravalót adva a másiknak, amit a szívébe rejt, és válságos időkben elővehet. Egy nagyon kedves rokon jut erről az eszembe, akihez gyerekként szívesen jártam. Mindig sütött-főzött, készülődött, szervezkedett. De valahányszor kopogtattam, arrébb tolta a tálakat, és csak megfogta a kezemet. Arra volt kíváncsi, hogy érzem magam, mi minden történt velem. Imádságainkban, égi atyánkhoz szólva mi is hasonlóra vágyunk, hogy kizárólag ránk figyeljen, bennünket hallgasson meg. A húsvét elmúlt, de mindezt az ünnepeket követő hétköznapokon is megtehetjük, amikor bekopognak hozzánk.