Hány otthonunk lehet az életünk során?

A fiam ott kuporog mellettem, legófigurák kerülnek elő a zsebéből, harcol velük, szakadékba zuhannak, majd megmenekülnek a szuperhős szuper erejének hála. Nézem a gyermekem, miközben süti a hátamat a nap, és eláraszt a béke érzése, mert hihetetlen nyugi van körülöttünk, csendesek az utak, járókelők alig vannak.

Néha beszélek a kicsihez, aki pár szavas válaszokkal próbál lerázni, mert nagyon lefoglalja a játék – minden hónappal magasabb, önállóbb, erősebb fiú, hamarosan már ennyire sem vesz igénybe, mint most.

Mivel ő nem sok figyelmet igényel tőlem, lehetőségem van megfigyelni a körülöttem és bennem zajló eseményeket, érzéseket, hangulatokat. Egészen belemerülök a harmóniába, amikor eszembe jut, hogy mióta élek a falumban, és tudatosítom, hamarosan vár ránk a költözés, el, egy másik faluba.

A lakhelyem, amely eddigi korszakaim színhelye volt, az emberek, akiket még egykor fiatal szülőként csókolommal köszöntöttem, ma már nyugdíj előtt álló, ráncaikat vállaló nagyszülők, mind passzív részesei voltak a mindennapjaimnak. Ma még természetes velejárói a reggeli sétáknak, amikor oviba ballagunk a gyerekkel, tavasszal majd csak a kocsiból látom őket. Nagyokat köszöntünk, tudom, ki kinek a fia, lánya, emlékszem a közös élményekre, ha vannak. A kisfiam gyakran kérdi: te őt honnan ismered, én pedig azt mondom: de hát egy helyen élünk, így előbb vagy utóbb az emberek megismerik egymást.

Ettől a biztonságot adó, ismerős közegtől és az emberektől kell hamarosan elbúcsúzni, persze, csak lélekben, nagyot sóhajtva, hogy ez a korszak is lezárul, ez is megváltozik, indul egy másik, szép házzal, kerttel.

Kinek mi az otthon? A négy fal, a kerítéssel szegélyezett udvar, az utca, a falu, a város? S ki számít ebben a közegben? A szűk család, a nagy rokonság, a templomba járó kör, a munkatársak?

Talán kisgyermekes anyaként éreztem leginkább, hogy ez a kis világ, amely a falum, az otthonom. Azokkal, akiket nem kedvelek, de az egész részeként elfogadok. Ez az a földrajzi hely, ahol, ha a határban futok, nem félek, mert bárki jöhet rozoga bicajjal, az biztosan köszön vagy biccent, hiszen tudjuk, ki a másik.

Nem tudom, hány falu lehet az ember otthona élete során. De a miénk bűbájos: fáival, amelyek ágait minden évszakváltáskor némán kémlelem, a kanálissal, amely magas náddal szegélyezett, a vadkacsákkal, amelyek ideszoktak, mert etetve vannak, a mókusokkal, amelyek a jegenyékre szaladnak fel, miközben a játszótéren a gyerekek izgatottam kiabálják egymásnak, hogy nicsak, itt van, figyeld!

Végtelen szeretettel és hálával emlékszem az elsős tanító nénimre, akinek családi háza helyén ma az unoka épített szép, új házat, de megmaradt a Szűz Mária-szobor az előkertben, ami előtt elhaladva a nagynéném után keresztet vetettem mint gyerek.

Nehéz lesz mindezt hátrahagyni és csak látogatóba hazajönni.

Ülök a padon, és könnyes lesz a szemem, mert tudom, ez az ősz az utolsó itt, az otthont nyújtó faluban.