Halottnak a csók

Óvatosan kell fogalmaznunk, amikor a magyar fociról írunk, elvégre halottról vagy jót, vagy semmit, márpedig határozottan úgy tűnik, ez a mi magyar futballunk valamikor a közelmúltban elhalálozott, orvosi műszóval: exitált, lelkét hosszas agonizálás után kilehelte, emlékét megőrizzük, ámen.

Hanem itt van a Magyar Labdarúgó-szövetség nevű, mumifikálásra szakosodott egylet, amely nekiállt nagy műgonddal maszkírozni a halottat, ahelyett, hogy a feltámadás ügyében szorgoskodna.

Most azonban ne bíráljuk az MLSZ „állapotfenntartó” tevékenységét, szorítkozzunk csupán a tények közlésére. Ilyen tény az, hogy 2–1-re kikaptunk az európai középmezőny aljához tartozó Finnországtól, s az is, hogy beszari, gyáva, elképzelés nélküli focit játszottunk – ezek a jelzők a mérkőzés statisztikáival is alátámaszthatók, de alátámasztotta a közönség is, amely előbb csak fütyült, majd azt skandálta: ébresztő!

Ébresztőt kiabálni ennek a válogatottnak? Mint halottnak a csók.

S hogyan látták a meccset a játékosok?

Nyilatkozataikat, amelyek műfaji szempontból az ún. fantasy irodalom kategóriába tartoznak, konfrontáltuk a valósággal, amely konfrontációt úgy kell elképzelni, hogy egyfelől vannak a nyilatkozatok, másfelől van a valóság; a kettő metszeteként pedig egy szép, nagy, de legfőképpen: üres halmazt kaptunk.

„Voltak pozitív momentumok” – így Koman. Tényleg? S melyek voltak azok? Hogy Vanczák a második félidőben végre szabályosan is elvégzett egy bedobást? „Jó lesz ez” – tette hozzá Koman. Fontos kijelentés, hangsúly a jövő időn. Jó lesz. Mikor lesz jó? Majd egyszer, valamikor. A jövőben. Csak az a szívás, hogy a jelenben valahogy mindig kikapunk. De nem kell kétségbe esni, hátvédposzton vannak még alternatíváink: Guzmics és Devecseri. Bár ők majd Bukarestben lesznek bevetve, nyilván.

„Nekem tetszett a szövetségi kapitány elképzelése” – árulta el Futács. Ez a legmeglepőbb nyilatkozat, eszerint ugyanis a kapitánynak volt elképzelése. Sajnos bármennyire is figyeltünk, a kilencven perc során nem derült ki, mi volt az. Talán a tolódás? Csank János nyilatkozta, hogy Pintér mindig ezt játszatja csapatával, futballistái „még az ebédlőben is tolódnak”. Hát, lehet, hogy az ebédlőben megy a dolog. Meg a plázában. A tetkószalonban. A szolárium/bronzárium stúdióban. Csak a pályán nem.

„Az első öt perc a miénk volt” – így látta a meccset Nyilasi. Na, ja. Az első öt. Csak az a további nyolcvanöt ne lenne, igaz? Nyilasi szerint ráadásul „a magyar játékosok egyénileg jobbak”. Ezt az örökigazságot valószínűleg még Puskásék idejéből eredezteti, mert a győri meccs alapján aligha juthatott erre a felismerésre. Egyénileg jobbak vagyunk? Ez szép. Csak az a baj, hogy a futball nem egyéni, hanem csapatsport. Amelyben speciel csapnivalók vagyunk és csámpák.

„Nem érzem, hogy a két válogatott között nagy különbség lenne” – mondta Juhász. Igaza van: a két csapat között nem volt nagy különbség. Csak kis különbség volt. De az a kicsi határozottan látszott. Vesztünkre.

„Csak a negatív kérdések jönnek” – méltatlankodott Pintér Attila a meccs után, amikor egy újságíró azt merte kérdezni, dicsérni vagy szidni fog-e az öltözőben. Pedig nem a kérdés volt negatív, hanem a pályán mutatott játék.

Persze, ebben a történetben nem Pintér a hunyó, hanem az, aki őt kinevezte. Pintérről eddig is tudtuk, hogy miféle. Ő nem változott. A pálya szélén köpköd, káromkodik, bepöccen a kellemetlen kérdésektől, az őt szidalmazó szurkolóknak pedig azt javasolja (mint tavaly ősszel a dögunalmas Sopron–Győr Ligakupa-meccs után), hogy inkább maradjanak otthon…

Már az is érthetetlen volt, miért hívott meg harmincöt (!) játékost a válogatott keretbe. Mintha volna annyi magyar futballista! Ugyan. Hisz’ tizenegy sincs, nemhogy harmincöt.

S a telki összetartások? Valaki esetleg ki meri mondani hangosan, hogy tisztelt MLSZ, ilyesmi sehol a világon nincs? Na jó, ne túlozzunk. Van. Méghozzá Máltán, a helyi félamatőröknek. Rajtunk kívül még a máltaiak gondolják úgy, hogy a játékosokat a válogatottban kell megtanítani futballozni. Labdát kezelni, szögletet rúgni.

Most már csak az a kérdés, ha májusban Dániától is kikapunk, akkor leváltják-e Pintért, vagy megint megvárjuk, míg Bukarestben kitömnek bennünket? Vagy akkor is a sajtó lesz a hibás, meg a szurkolók?

„A bicska nyílik a zsebemben, amikor sok faszkalap azt mondja, nálunk fociellenes a közeg. Anyukájukat fociellenes! Csak épp azt rühellik itt sok százezren, hogy folyamatosan hülyének nézik őket azok, akik ebből a szép játékból élnek, s nem is akármilyen szinten. Mert ami itt megy, az a játék megcsúfolása. Ezek a nímandok teljesítmény nélkül kurva jól megélnek belőle, és féltékenyen őrködnek afelett, nehogy más is meríthessen ebből a húsosfazékból. Szerinted ezekkel kesztyűs kézzel kell bánni, szépen kell beszélni, megértően bólogatni és biztatni őket, hogy csak így tovább? Hát nem! Az egész bagázs húzzon a jó kurva anyukájába! Vezetőstől, mindenestől” – ez már egy olvasói komment a Nemzeti Sport online-oldalán. Benne van a lényeg.

Pintérnek, ha valóban olyan tökös gyerek, a finn meccs után bocsánatot kellett volna kérnie a szurkolóktól. Mert a játékunk MINŐSÍTHETETLEN volt. Ehelyett nekiállt összevissza kamuzni, kinevette az újságírót, és negatív kérdésekről hantázott.

Az égvilágon semmi nem változott a magyar futballban.