Háborús dialektika

Mindegy azonban, hogyan és mikor érkezünk ebbe a városba. Persze lehet, hogy valaki a Vučedoli Kultúra Múzeuma miatt jön ide, mert arra kíváncsi, hogyan éltek itt az emberek a kései kő-, illetve a bronzkorszakban. Ám ő is fogja látni a golyónyomokat a házfalakon, amiket még az ostrom után 32 évvel sem vakoltak be egyes háztulajdonosok. Szembesülni fog a Trepinjai úton kiállított preparált T–55-össel a Horvát Védők Emlékháza előtt. Az ostrom után konzervált, félig szétlőtt víztoronnyal. Meg – ha beszélget a helyiekkel, köztük pár magyarral – a fájdalmas személyes történetekkel. Ezek szinte elkerülhetetlen élmények.

23 ezren lakják most a várost. 1991 elején pont a kétszerese élt ott. Vukovárról mindenhol leírják, hogy eredetileg soknemzetiségű város volt, ahol a horvát és a szerb népesség mellett egykor megtaláltuk a németeket, de még ma is találkozhatunk magyarokkal, ruszinokkal… 1990-ben a bő 44 ezres lakosság 47%-a volt horvát, 32%-a szerb. Ma 63%, illetve 30% ugyanez a mutató. Ha a városhoz mint közigazgatási egységhez tartozó környező településeket is nézzük, az arányok szintén hasonlók. Vagyis a százalékok elmozdultak ugyan a horvátok javára, de végső soron majdnem ugyanott tartunk, mintha 1991-ben nem történt volna semmi! Ezt egészen egyszerűen azért kell kiemelni, mert a mintegy 3600 emberéletet követelő 87 napos ostrom kiváltó oka épp a nemzeti/etnikai ellentét volt. A szerb erők gyakori brutalitása és a horvát védők végsőkig való elszántsága közmondásos volt és ma is az – ámde még köztük sem húzódtak szigorú etnikai határok.

A Jugoszláv Néphadsereg esetében ez persze nem egy nagy kunszt, besoroztak – azaz berángattak – oda mindenkit, akit értek. Viszont hogy az 1800 fős védőcsapatban legalább 100 szerb harcolt, akikben – egy horvát veterán szavai szerint – teljesen megbíztak a társaik. Sőt, egyes adatok szerint mintegy 10 ezer szerb nemzetiségű katona szolgált a horvát hadseregben 1991 és 1995 között. A másik oldalon persze örök kérdés, mi volt a szerbek „baja”, mennyire volt az indokolt, mikor és miben vált esetleg érdektelenné. Tény azonban, hogy a horvát erők az ország más részein nem mindenhol voltak annyira a „jó oldalon”, mint 1991-ben Vukováron, s nem minden, szerbek ellen elkövetett túlkapásért járt végül jogi szankció, elégtétel. Ám a háborús polarizáltság már csak ilyen...

Horvátország szerb többségű részei javarészt kiürültek 1995-ben, amikor a lakosság elmenekült a horvát Vihar-hadművelet hullámai elől. Kísértettájak fogadják az utazót Észak-Dalmácia és Nyugat-Szlavónia között, ahonnan teljes szerb közösségek tűntek el – végleg. Ez a véglet egyik változata, a másik pedig a csak nagyon kevéssé módosult etnikai arányok Vukováron és környékén. Van példa persze teljes etnikai fordulatra is, például Knin városában, ami 30 éve egyértelműen szerb többségű volt, ma már nyilvánvalóan horvát. Hát ezért volt a háború? A pusztaságért? Máshol a változatlan arányokért? Megint másutt az „etnikai tervezésért”?

A jugoszláv háborúk emlékét, az erről való beszédet egészen biztosan elhomályosítja a jelenleg is tomboló ukrán–orosz konfliktus. Már csak azért is, mert a vérontás abszolút számait tekintve lassan felülmúlja azt, ami a 90-es években a Nyugat-Balkánon történt. Ami azonban nem jelenti azt, hogy akár kívülállóként a „szomszédságból”, például Szlovákiából (nyitott elmével!), eleget foglalkoztunk a jugoszláv háborúk esetleges tanulságaival. Mert nagy valószínűséggel sem igazi társadalmi „eredményt”, sem megnyugvást nem hoznak az etnikai/ nemzeti törésvonal mentén vívott csatározások. Csak traumákat, amelyeket aztán sem kiköpni, sem lenyelni nem tudnak a társadalmak.