Ha Kotleba színházba megy

Ez a radikális színikritikus, Marian Kotleba breznóbányai performansza kapcsán kezdett el újra foglalkoztatni. És arra jutottam, eljöhet az az idő, amikor vadonatúj autópályákon menekülnek majd el a normális emberek a szellemi nyomortanyákról.

A „túlságosan expresszív nyelvezetű” színházi előadás leállítása körül burjánzó netes eszmecserét figyelve döbbenten állapítottam meg, hogy sokan védelmükbe vették Kotlebát, mondván: a színpadi káromkodás mégiscsak tűrhetetlen. Hogy vulgáris kifejezéseknek semmi keresnivalójuk egy darabban. Nincs jogom elítélni ezeket az embereket, hiszen a hazai művészeti oktatás hiányosságai miatt generációk gondolják úgy, hogy egy színdarabban azért szerepelnek csúnya szavak, mert a szerző nem képes kultiváltan kifejezni magát. Eszükbe sem jut, hogy egy szereplőt a beszédmódja is jellemezhet, hogy egy-egy jól elhelyezett káromkodás többet elmond róla és környezetéről, mint három gépelt oldal, hogy a tehetetlen düh kifejezésének sok esetben ez a legadekvátabb eszköze. Persze nem mindig. Egy szerzőnek tisztában kell lennie az arányokkal, hogy ne essen a hatásvadászat csapdájába. Nem ismerem a Kovácsok című színdarabot, aminek előadását Kotleba leállíttatta, így nem tudom megítélni, mennyire realisztikus vagy hatásvadász a szerző. De még ha át is esett volna a ló túloldalára, akkor sem az a megoldás, hogy egy politikus leállítja az előadást.

Egy ismert esztéta a következőképpen definiálta a művészetet, miután tanulmányok garmadáját írta össze a témában: művészet az, amit annak tekintünk. Vagyis minden alkotó embernek szíve joga, hogy azt csináljon, amit akar. Erről szól a művészi szabadság, az önkifejezés szabadsága. És persze a közönségnek is szíve joga, hogy ne nézze végig az előadást, sutba dobja a könyvet, átkapcsoljon egy másik csatornára vagy kimeneküljön a moziból. Nyilván ismerik azt a tézist, mely szerint a művészet tükröt tart a társadalom elé. Napjainkban ez fokozottan érvényes, még azzal együtt is, hogy értékválság van, és gyakran az alkotók is elvesznek a nagy káoszban. Ma nincs „korstílus”, mint a reneszánsz, a barokk vagy a klasszicizmus idején. Kíváncsi vagyok, mi marad fenn száz év múlva 2016-ból, a mulatós zene vagy az alternatív dzsessz, az akciófilmek vagy a lélektani drámák, a hiperrealista vagy a nonfiguratív festészet.

A politika viszont mindebbe nem szólhat bele. Ez sosem vezetett jóra, még azokban az időkben sem, amikor uralkodók rendeltek műveket udvari szerzőktől. XIV. Lajos leállíthatta egy kézmozdulattal a vonósnégyest, ha nem tetszett neki a mű, de Kotleba egyelőre messze van ettől a státusztól. Még akkor is, ha ő esetleg mást gondol magáról. Félelmetes, hogy 2016-ban Szlovákiában ilyesmi megtörténhet. Még félelmetesebb viszont, hogy egyesek nem találnak kivetnivalót Kotleba tettében. Ha most hétfőtől megdupláznák az iskolákban a polgárinevelés-órák számát és a felső tagozaton bevezetnék a művészettörténetet, már akkor is késő lenne…