Gyimesi György elszánt

Szükség van erre az elszántságra, hiszen immár hetvenöt éve árnyékolják be a hírhedt elnöki rendeletek a magyar–szlovák politikai kapcsolatokat. Több millió meghurcoltnak, köztük százezernyi ártatlan szlovákiai magyarnak okoztak traumát, mérhetetlen szenvedést. Azóta pedig szörnyű emléket.

Nálunk főleg a rendszerváltás óta – az egykori Német Szövetségi Köztársaságban jóval korábban – próbálkoztak a dekrétumok eltörlésével vagy legalább következményeinek orvoslásával. Különösen Szlovákia és Csehország uniós csatlakozása előtt erősödtek fel ezek a követelések. Pozsony és Prága érvelése szerint azonban a kifogásolt rendelkezések már kialudtak, napjainkban nincsenek jogkövetkezményei. A pozsonyi parlament 2007-ben mégis magyarellenes nacionalizmustól bűzlő határozatban – mindössze az MKP képviselőinek ellenszavazatával szemben – kimondta a beneši jogi örökség sérthetetlenségét. Hazai és külföldi tiltakozások, petíciók hatására az Európai Parlament jogi szakbizottsága hat évvel később kegyeskedett megállapítani, ennek a parlamenti álláspontnak közvetlen jogi hatálya nincs, ám a védelembe vett dokumentum érezteti hatását Szlovákia jogrendszerében. Ez a megalapozott vélemény politikai következmények hiányában csupán írott malaszt maradt. Holott Popély Árpád történész rámutatott: még a kisebbségeket leghátrányosabban érintő két rendeletet – amely az állampolgárságuktól fosztotta meg a németeket és a magyarokat, a további pedig vagyonuk elkobzásáról rendelkezett – sem hatálytalanították. 1948-ban ugyan visszakapták csehszlovák állampolgárságukat azok a magyarok, akik megmenekültek a kitelepítéstől, néhányan vagyonuk egy részét is, de semmilyen jogszabály nem mondta ki, hogy a hírhedt rendelkezések érvénytelenek lennének.

Közben nyugati szomszédunk politikusai elvetették Jan Rychlík cseh történész életrevalónak tűnő javaslatát, amely szerint a vitatott dekrétumok kapcsán különbséget kellene tenni a kihirdetésétől érvénytelen, illetve a mostantól semmis jogi megoldás között. Az utóbbi alkalmazása kizárná a vagyonjogi ügyeket, viszont az áldozatok legalább morális gesztust kaphatnának. Ugyanakkor főleg Václav Klaus és a jobbközép döntéshozók az 1997-es cseh–német megbékélési nyilatkozattal, valamint a szülőföldjükről kiüldözött szudétanémetek felé tett fontos prágai gesztusokkal kihúzták a dekrétumok méregfogát, így valóban csak hatályát vesztett történelmi dokumentum maradt belőle.

Nálunk viszont vérszemet kaptak az ügyeskedők, akik a komáromi járásbeli Paton évek óta jelentős ingatlanokra fenik a fogukat, Bártfán az Állami Erdészet megfosztaná Bositz Miklóst 63 hektárnyi örökségétől, a Nemzeti Autópálya-társaság nem hajlandó kifizetni a D4-es nyomvonalán és közelében található telkek több tulajdonosának jogos járandóságát. Mindannyian arra hivatkoznak, hogy az érintettek felmenői magyarok voltak, ezért Beneš dekrétumai alapján a vagyonukat el kellett volna kobozni. Fiala-Butora János jogi szakértő úgy véli: nem kevés vitatható verdikt született a fenti három ügyhöz hasonló, sántító indoklással.

Gyimesi György jól érzékelte, hogy a második világháborút követő tragédiák következményeinek felszámolása érdekében első lépésként törvényes eszközökkel szükséges megálljt parancsolni a zavarosban halászó, értékes birtokra ácsingózó cégeknek és magánszemélyeknek.

Kezdeményezését remélhetően nem csak a magyar kollégái támogatják. Ugyanis mások, az érintett tárcák vezetői is szembesülnek két döntő ténnyel: Szlovákia a 2004-es csatlakozási szerződésben kötelezte magát, hogy nem alkalmazza a kollektív bűnösség elvét. Az uniós jogrend pedig kizárja a visszamenőleges hatályú ítélkezést.