Gonosz hálózatok

Az elmúlt évtized a szlovákiai újságírás fellendülését hozta el: sorra születtek a különféle tényfeltáró cikkek. Ján Kuciak újságíró meggyilkolása újabb lendületet adott a hasonló kezdeményezéseknek. A kínálat és a létező minták miatt azonban fokozatosan kialakult egy modell is arra, miként néznek ki az újhullámos tényfeltáró írások. A szerzők jellemzően hálózatokat tárnak fel, kiderítik az aktuális ügyben érintettek jelenlegi és múltbéli kapcsolatait, ha az írás látványos folyamatábrákkal, személyek felsorolásával párosul, az annál jobb. 

Csakhogy idővel eltolódtak az arányok – mivel a nyilvánosság és az újságírók számára is sokkal kényelmesebb és érthetőbb a hálózatokról magukról írni, mint arról, hogy mi is a probléma az összefonódásokkal, a cikkek egy komoly részéből lett egyfajta vád nélküli vádirat, amikben fontosabbá vált a listázás és a kötődések megnevezése, mint annak a kifejtése, hogy a konkrét ügyekkel mi is a probléma. Pedig a gond a legtöbb korrupciós ügyben nem abban rejlik, hogy ki kapott egy bizonyos megbízást, hanem hogy mit (nem) végzett el a forrásaiból, vagy milyen ár-érték arányban dolgozott. Háttérmunka nélkül egyszerűen a puszta nevek és összegek feltüntetésével lehet a törvénytelenség látszatát sejtetni. Hiszen – vélheti az egyszeri olvasó – ha valaki forrásokat kap, az gyanús, és a pénzt biztosan zsebre teszi, ellopja, de legalábbis leveszi belőle a maga részét. A jelenségnek van szlovákiai magyar vonatkozása is, a határon túli támogatások kapcsán éves jelleggel kerülnek pellengérre szervezetek a nevük, kapcsolataik, forrásaik miatt – nem azért, mennyire hatékonyak, hanem mert pusztán léteznek. 

Márpedig az emberek társas lények, minden közegben kialakulnak a hálózatok. Visszakanyarodva Šimečkához, a kulturális támogatások rendszere is ilyen: a művészek és szakemberek közege nemcsak professzionális hálózat, hanem emberek összessége is. Társaságok járnak össze különféle rendezvényekre, emberi kapcsolatok képződnek, és szerelmek szövődnek a közegben. Szülők nevelik a gyerekeiket az értelmiségi létre, és többgenerációs családok tevékenykednek a maguk szakterületén – gyakran állami forrásokra és hozzájuk kapcsolódó döntéshozókra támaszkodva, hiszen az állam fontos donora a kultúrának. 

A hálózatok léteznek. Ettől kezdve viszont nemcsak az ellenzék, hanem a kormánykoalíció is könnyen játszhatja a névemlegetős-vádlós játékot. Elég csak erőteljesen utalni arra, hogy valaki állami forrást kap, a nyilvánosság pedig feltételezi, hogy lopás van mögötte – mert mi más is lenne? Ezt sugallták nemcsak a politikusok, hanem a sajtó is. Fico pedig tisztában van azzal, hogy amennyiben a lopás gyanújának bélyegét rá tudja ragasztani Šimečkára, akkor megszűnik a PS-politikus erkölcsi fölénye.