Godot-ra várva

Egyszerűen nem értjük, hogy az általunk választott politikusok miért teszik azt, amit tesznek, ha annak semmi értelme. Végtelenül abszurd, ugyanakkor rendkívül drámai helyzetbe csöppentünk, miközben az ország a szakadék szélén billeg. Mi lehet a titok nyitja?

Nos, a lakosság nagy része még nem tudja, a politikusaink azonban – kifogyva az eredeti ötletekből – épp egy abszurd drámát próbálnak meg előadni. És mivel nem azok a kísérletező típusok, azt a forgatókönyvet választották, amely már bevált. Amit a színpadon látunk, az nem más, mint az ír költő, próza- és drámaíró, Samuel Beckett legismertebb és legtöbbször játszott színműve, a Godot-ra várva, amelynek az idei apropóját az adja, hogy pontosan 70 éve, 1952-ben jelent meg először. Csak emlékeztetőül: a kétfelvonásos drámában két csavargó, Vladimir és Estragon várakozik egy országút mentén egy fa mellett. A beszélgetésükből kiderül, hogy Godot érkezésére várnak, aki hosszas várakozásuk ellenére sem akar megérkezni. Valójában sem a helyet, sem az időt nem tudják pontosan, hogy hol és mikor kellene várakozniuk. Unalmukban, hogy elüssék az időt, hosszasan és hevesen vitatkoznak mindenféle apróságon, a második felvonás vége felé pedig azon kezdenek el töprengeni, hogy felkössék-e magukat Estragon övére, ami egy egyszerű kötél. Kipróbálják a kötél erejét, ez azonban elszakad. Megállapodnak abban, hogy másnap újra visszamennek, és visznek egy erősebb kötelet, majd eldöntik, hogy elmennek, de végül „nem mozdulnak”.

Nos, lehet, hogy a politikusaink csapnivaló politikai teljesítményt nyújtanak, drámai hősként azonban egyedülállóak, és a kreativitással sem spórolnak. A Godot nevet például már túl elcsépeltnek vélték, az általuk előadott változatban ezért nem Godot érkezésére várnak, hanem Európára, egész pontosan a „közös európai megoldásra”. Így, ha Eduard Heger kormányfőt arról kérdezik, hogy a többi uniós tagállammal szemben, ők miért nem tesznek semmit a lakosságot és a vállalkozásokat sújtó energiaválság és infláció enyhítése érdekében, a válasz mindig ugyanaz: „a közös európai megoldásra várunk”. Ugyanezt válaszolta a belügyminiszter, Roman Mikulec is, amikor arról kérdezték, mit tesz Szlovákia most, hogy a csehek és az osztrákok a „migránsinvázió” miatt szigorú határellenőrzést vezettek be Szlovákiával szemben. És valószínűleg legszívesebben ugyanezt válaszolná az egészségügyi miniszter is, amikor arról kérdezik, hogy miért nézik tétlenül az egészségügy összeomlását, ám tisztában van vele, hogy ekkora lódítás még egy abszurd drámában is túl merész elemnek számítana. A lényeg azonban, hogy míg Európára várnak, Vladimirhoz és Estragonhoz hasonlóan az időt hosszas és heves vitatkozással próbálják meg elütni.

Aki nézte a parlament Igor Matovič pénzügyminiszter leváltására összehívott ülését, annak el kell ismernie, hogy a politikusaink a drámának ennek a részénél világraszóló alakítást nyújtottak. Hogy a dráma befejezésénél tartják-e magukat az eredeti forgatókönyvhöz, az még kérdéses. A legtöbben talán annak drukkolnak, hogy a kötél mégse szakadjon el, ellenkező esetben ugyanis marad az eredeti változat: „eldöntik, hogy elmennek, de végül nem mozdulnak”. A politikusaink kreativitását ismerve azonban egy teljesen új ötlettel állhatnak elő. A nézőket, vagyis minket is bevonnak a drámába, a keserves kínok között kimúló áldozat szerepét osztva ránk, megfosztva magukat ezzel a vastapstól.