Gerti

Pákozdi Gertrúd (1948–2004) (Fotó: Somogyi Tibor) Vagyok olyan bányász, mint akárki! – vetetted oda a téged ugrató vájároknak a méretes gumicsizmában caplatva. Pár száz méterre a föld alatt, bokáig vízben araszoltunk a legtávolabb dolgozó csapat után, s persze rajtad szórakoztunk. A hetvenes évek közepén volt ez, Lubeníkben, elő-zőleg elmeséltem, ötvenben apámra ott szakadt rá a bánya, de csodával határos módon csak a lába tört el. Akkor nézzük meg, mi van most ott, mondtad, így keveredett kis csapatunk a föld alá. Mert akkor még divat volt a szerkesztőségben egyhetes riportutakat tenni a fél országon át.

Az Új Szó volt az első munkahelyed az egyetem után. Később elmondtad: a Nő főszerkesztőjeként azt is szeretted, ott is szerettél, de lélekben mindig új szós maradtál. Azon élcelődtünk: új szósként kezdeni az életet olyan, mint a hajdanvolt tébécé – gyógyíthatatlan. Pár évig ültünk egy irodában: ugyanannál a rovatnál kezdtük, te két évvel előbb. Végigjártad a szamárlétrát, voltál rovatvezető a gazdaságiban, voltál főszerkesztő-helyettes, voltál hírszerkesztő – csináltál mindent. Dicséretedre legyen mondva: sosem voltál igazi főnök. Ha valami sürgős volt, márpedig egy napilapnál minden mindig sürgős, sosem utasítottál, megcsináltad magad. Az átkosban hihetetlen mennyiségű hivatalos anyagot, buta közlönyt kellett fordítani, bányászműszakokban: látástól mikulásig. Senki sem foglalkozott vele: az ilyen munka, ilyen élet eszi ám az embert rendesen.

Rák, mondtad vagy hét éve, s egy pillanatra megfagyott a levegő. Igazából el sem hittük Neked, Rólad. Ne haragudj érte, de hogy a bivalyerős Gerti rákos, az olyan abszurdnak, olyan természetellenesnek, olyan igazságtalannak tűnt. Tényleg nem hittük el, hogy ennyire komoly, hogy nem térsz vissza az íróasztalodhoz, hogy már csak a kommentárjaidat fogod küldeni – precízen, heti rendszerességgel. Éveken át egyikünk sem gondolt arra, hogyan írtad, nem voltál-e éppen rosszul, hányszor kellett abbahagynod az írást. Az volt a világ legtermészetesebb dolga, hogy küldted, hiszen megbeszéltük.

Kezdetben még be-benéztél, orvos előtt vagy orvos után. Egyszer meghívtál barackra. Gyertek le, annyit vihettek, amennyit le bírtok szedni, mondtad, dumálgatunk is: a Miskának van házipálinkája. Aztán valahogy nem jött össze a dolog. Kár.

Milyen voltál embernek és kollégának? Első és egyben utolsó konfliktusunk örökre megmarad bennem. A kezdetekből, amikor még együtt ültünk. Valami kéziraton, egy stilisztikai megoldáson vitatkoztunk, s én elkezdtelek következetesen mérnöknőnek szólítani. Rád fogom borítani az asztalt, mondtad csendesen a sokadik után, s bennem megállt a szufla, mert ez annyira szokatlan volt Tőled. Bambán nézhettem rád pár pillanatig, majd szinte egyszerre kezdtünk el – nem nevetni – röhögni, idétlenül, ahogyan csak ifjúkorában tud az ember. Át is jöttek a szomszéd irodából, mondanánk már el a jó viccet. Titkolódzó képet vágtunk, nem mondtuk el, nem hagytuk abba. Jó hecc volt.

Gerti, velünk maradtál.

Minden új szós nevében:

Malinák István

* * *

A hosszú, súlyos betegségben pénteken elhunyt Pákozdi Gertrúd végső búcsúztatása holnap 15.30 órakor lesz a gútori temetőben.