Friss befőtt

Elszorult szívvel nézem a képet, amelyen a nő medencecsontja látható, alatta pedig apró, madárnyi csontocskák hevernek. Sorstársamnak érzem a longobárd asszonyt, hiszen anya volt ő is. Most pedig, annyi évszázad után, régészeti „celeb” lett. Szegény, ha álmodott is valaha hírnévről, biztosan nem ilyenről. Azt sem tudta, mit hoz számára a jövő. Mint ahogyan mi sem tudjuk, Csak az biztos, hogy az idő telik.

És ennek sok jele van. Például a pozsonyi Szentháromság-templomban van egy mellékoltár, amelyen kőből készült kárpit ábrázolja az eget. Gyerekkoromban ez a kárpit ragyogó kék volt, emlékszem, hogyan sziporkáztak rajta az aranyszínnel festett csillagok. Most pedig sötétszürke, mintha tele lenne ónos esővel, hóval, s a csillagok már csak a szélén láthatók. Elkopott vagy bepiszkolódott az ég? Nem tudom. Talán mindkettő.

És az is az idő múlását jelzi, hogy nemrég kezdődött a szünidő, most pedig már túl vagyunk a nyár közepén. Mert ami jó, az gyorsan elmúlik. A világháló csupa öröm, csupa mosoly, emberek tengerparton, emlékművek, híres helyszínek előtt, mellett, fölött és alatt pózolnak. Milyen jó, hogy ilyen könnyedén és egyszerűen meg lehet örökíteni ezeket a ma már múltnak számító perceket. Eltehetjük őket, mint a befőttet, a zordabb időkre.

Nekem is van ilyen friss befőttem. Gyulán és környékén jártam. Nem győztem csodálni, és amikor néztem a szökőkutak táncát, vagy ettem az isteni kovászosuborka-levest a Várkonyiban, vagy az Almásy-kastély szobáit róttam, vagy elmerengtem az újonnan jött ismeretek fölött, mint például, hogy abban az időben cikis volt friss szappanszagúnak lenni, ezért az uraságok testszagú (izzadtságszagú?) kölnit használtak, vagy fagyit nyalogatva csak úgy belebámultam a tömegbe, és köröskörül mindenhol az anyanyelvem zsongását hallottam, belül egyfolytában ujjongtam, hogy Magyarország, szeretlek.

Vagy amikor a buszban ülve hallgattuk jó kedélyű és nagy tudású idegenvezetőnk szakavatott visszapillantásait a múlt korokba, vagy közösen énekeltünk, mert a saját gyermek-múltunkból és a szívünkből automatikusan jöttek azok a dalok, szavak, vagy amikor marháskodtunk, vagy együtt ebédeltünk, vagy megvitattuk a legfrissebb sporteredményeket, vagy csak úgy voltunk, együtt, akkor is belül egyfolytában ujjongtam, mert éreztem, mekkora ajándék, hogy ezekkel az emberekkel lehetek.

Persze ez ma már a múlt, de köszönöm, hogy volt. Neki, ott fent. S nektek, barátaim.