Fico mellett az élet

A miniszterelnök mellett az a Miroslav Lajčák feszengett és bólogatott, aki mögé pár hónapja a teljes szlovákiai politikai elit és a közvélemény is felsorakozott az ENSZ-főtitkárválasztás előtt. A külügyminisztert az egyik legtisztességesebb politikusnak vélték a kormányoldalon. Fico és Lajčák közös produkciója szomorú látvány volt, és emlékeztetett, mivel jár, ha valaki ennek a kormánynak a tagja.

Ficót (és Lajčák sokkal mérsékeltebb, de nyilvánvaló felháborodását) is meg lehet érteni. Lajčák a Smer kirakatembere: a bizonyíték, hogy a párt még képes a soraiba integrálni civilizált, elfogadható, perspektívát jelentő politikusokat. Ezt nullázta le a botrány, amelynek nem is lett volna szabad kipattannia. Akkor semmiképp, ha a Smer a megszokott káderpolitikáját követi és szürke hivatalnokokkal tölti fel az uniós elnökség levezénylését koordináló szerveket. Két világ ütközött össze, hiszen a külügyi tárcához az uniós elnökség miatt olyan fiatalok kerültek, akik nyugati vagy nemzetközi intézményekben szocializálódtak és számukra egyáltalán nem természetes a mutyizás.

Míg Lajčák az előrejutása érdekében megkötötte alkujait, kompromisszumait, néhány stábtag erre nem volt képes. Meg is született Szlovákia talán utolsó olyan botránya, amely nem az ellopott milliók nagyságáról, hanem elvhűségről és a gerincességről szól – hogy tovább ne menjünk, a túlárazott autópályákon egy hét alatt sokkal több pénzzel rövidítik meg az államot.

Lajčák ENSZ-ben tartott szónoklatai után pár héttel már Fico vulgáris kirohanásánál szerepelt biodíszletként. Október végén Lucia Žitňanskával a kormányfő gyakorlatilag ugyanezt játszotta el a garázscégekkel szemben hozott törvénycsomag bemutatásánál. Mikor a közös sajtótájékoztatón szóba került a Bašternák-ügy, az igazságügyi miniszter zavartan mormogott valamit arról, hogy a Hídnak nem tiszte kommentálni a Smer ügyeit. Erre a kormányfő széles mosollyal adta az újságírók tudomására, hogy nincs botrány, minden a legnagyobb rendben. A feszengő Žitňanská arcáról leginkább azt lehetett leolvasni: nincs az a pénz, amit neki ezért a helyzetért ki tudnak fizetni.

Lajčák és Žitňanská példája mutatja, mindenki köt valamiféle belső kompromisszumot azért, hogy részt vállaljon a kormányban – pénzért, karrierért, megindokolva, hogy másként nem lehet előrelépni a szakterületén. Sokszor nincs is máshova fordulni, hiszen a szlovák jobboldal szétesett, nincs értelmezhető alternatíva. Az együttműködés végső ára viszont az, hogy egyszer-egyszer Fico oldalán nyilvánosan el kell süllyedni a szégyentől, hosszú távon pedig nagyon vastag arcbőr szükséges.