Festmény, baráti áron

A nemzet jövője szempontjából rendkívül biztató, hogy a magyar politikusok családtagjai, illetve az izmosodó arisztokrácia így érdeklődik a képzőművészet iránt. Hiszen a festőknek is meg kell élniük valamiből. Az elhunyt festők képeivel pedig a galériák és a gyűjtők bizniszelnek, ami szintén nem ördögtől való, mindaddig, amíg az állam keze nem teszi be szőrös lábát az ajtón, lásd Munkácsy Golgotájának kálváriáját.  A fiatal pár több festményre is licitált, az egyikért 2,8 millió forintot is adott volna, végül valaki elvitte az orruk elől 3 millióért. Most biztos szomorúak, nyilván már látták lelki szemeikkel a nappalijuk falán. Remélem, fel tudom vidítani őket azzal, hogy elmesélem, hogyan buktam el egyszer én is egy festményt.  Nem nyilvános árverésen történt. (Olyan helyekre elővigyázatosságból nem járok, nehogy elkapjon a hév, és költöznöm kelljen a híd alá, hónom alatt egy festménnyel). És nem is mostanában történt, hanem még a koronás időkben. Sok képzőművész ismerősre tettem szert kiállításmegnyitókon, alkotótáborokban stb. Az egyik interjúalanyom olyannyira elégedett volt a vele készült anyaggal, hogy felajánlotta, nézzek körül a műtermében és válasszak valamit, baráti áron adja nekem. Ne aggódjak, jól fogok járni, mert a képei borsos áron kelnek el. Áhítattal nézelődtem a műteremben, tetszett a mester színvilága és különleges technikája. Miért ne lóghatna az én szerény nappalimban is egy eredeti alkotás, gondoltam merészen. Sikerült kiválasztanom egy kisebb olajfestményt, amely színeivel és formáival karneváli hangulatot árasztott. Láttam a táncoló, mulatozó embertömeget, annak ellenére, hogy nonfiguratív alkotásról volt szó. Na, ez nekem szól, fordultam a mesterhez. Ő pedig hosszan dicsérte kifinomult ízlésemet, majd mondott egy összeget, amitől majdnem fenékre estem. Elfehéredő arcomat látva hozzátette, hiába elismert ecsetforgató, mostanában nem vettek tőle egyetlen képet sem. Persze tudtam, mennyiért árulja őket a bizományi galéria, de valamiért úgy gondoltam, a „baráti ár” egészen mást jelent, mondjuk a piaci ár tizedét. Hogy ne tartson haszonleső csórónak, kértem pár nap gondolkodási időt. És gondolkodtam gőzerővel.  Még segítenék is rajta. Legfeljebb szerényebben fogok étkezni az elkövetkező hetekben, hónapokban. A kép tényleg jó. Ezt hagynám örökül születendő gyermekeimnek. Ha csak egy születne, nem is kellene kettévágniuk.  Szóval már tárcsáztam volna a mester számát, amikor számítógépem, állandó munkaeszközöm váratlanul azt mondta: búcsúzom, nincs tovább. És kimúlt szegény.  Nem cifrázom tovább: az új gép pont annyiba fájt, amennyibe a baráti áron adott kép került volna.