Felvidéki ingatagság

A közösség összezár, és mivel elhatárolódik a külvilágtól, belső tartása megerősödik. Az ilyen közösségek létezése az elnyomó rezsimekre jellemző, amelyekben a többségi, uralkodó társadalom az elzárt kisebbséget lenézi, kiközösíti, s így az gyakorlatilag a saját társadalmát építi. Ez a saját társadalom általában fejlettségben elmarad a többségitől, hiszen mindenben csak önmagára számíthat, belső struktúrái viszont erősek. Amikor aztán ezek a viszonyok oldódnak, a kisebbségekkel szembeni elnyomás gyengül, a kiközösítés gyakorlata enyhül, előbb-utóbb a kisebbség is nyit az őt addig elutasító réteg felé. Ez a nyitás azonban az addigi szilárd kisebbségi közösség bomlását is eredményezi. Az egyének boldogulása a közösség széthullásához vezethet.

Mintha ennek az ellentmondásos képletnek a jeleit mutatná a Kárpát-medencei fiatalok identitásáról készített felmérés. Míg harminc-negyven évvel ezelőtt a jugoszláviai magyarok számítottak a térség „legnyitottabb” kisebbségének, mivel a titói rezsim viszonylagos szabadságot és jólétet garantált nekik, mára a szlovákiai magyarok léptek a helyükre. A Dzurinda-kormányok reformjai utáni gazdasági fellendülés hullámán a szlovákiai magyar fiatalok ma már a magyarországiaknál is jobb kilátásokkal indulnak neki a jövőjüknek, és ez meglátszik a közösségükhöz való viszonyulásukon is. A vajdaságiak, az erdélyiek és a kárpátaljaiak, akik országukban válságból válságba bukdácsolnak és tőlünk eltérően nem úszták meg fegyveres konfliktusok nélkül az elmúlt évtizedeket, sokkal inkább saját közösségükben keresik a menedéket, mint szlovákiai társaik. A kisebbségekkel szembeni elnyomásnak valamilyen foka alighanem az összes érintett országban kimutatható, Szlovákiában is, ahol nem került sor a történelmi sérelmek feloldására és az állam burkoltan ugyan, de „diszkriminálgat”, nyelvtörvénnyel, magyaróraszám-csökkentéssel, infrastruktúrahanyagolással. Mióta ezt nem látványosan műveli és az életszínvonal csigalassúságú, de tagadhatatlan növekedése a szlovákiai magyarokat sem „kíméli”, a nemzetiségi feszültség enyhült. Nem állítom, hogy ez az egyetlen vagy akár a fő oka annak, hogy a szlovákiai magyar fiatalok huszonnyolc százaléka szlovákként (is) tekint saját magára. Nem érzem azonban azt sem, hogy a nemzetiségi nyomás, az állami vagy társadalmi nehézkedés 2017-ben annyira elviselhetetlen lenne Szlovákiában, hogy ez váltaná ki ezt a reakciót a szlovákiai magyarokból. A jóléti nyitás mellett ugyanis a brutális többségi agresszió hozhat erőteljes asszimilációt. Az 1950-es népszámláláskor az előző, 1930-as adatokhoz képest több mint kétszázezerrel kevesebben vallották magukat magyarnak Csehszlovákiában. A reszlovakizáció idejét éltük, alig voltunk túl a jogfosztottság évein és a deportálásokon. Tíz év múlva azonban ismét félmillió fölé ugrott a magukat magyarnak vallók száma, hogy aztán a huszadik század második felében az 1991-es 567 ezerrel jussunk a „csúcsra”. Azóta a csökkenés folyamatos, és a legutóbbi ifjúságkutatási felmérés sem kecsegtet pozitív kilátásokkal. A jelek azonban azt mutatják, a mostani fogyás nem hasonlítható az 1950-eshez. Az akkori körülményekkel ellentétben most egyre nagyobb teret kap a – népszámlálások során nem mért! – többes identitás, amely az adatok szerint meghatározó lesz ennek a közösségnek a jövőjére nézve. Ez nem teljesen új felismerés, hiszen már a szlovákiai magyar politikum is idomult hozzá. Sajnos azonban épp a pártok erősítette szembenállás (nagyon leegyszerűsítve: az erős és kizárólagos magyar identitásúak és a többes identitásúak között) az egyik akadálya, hogy valódi, közösségi válasz szülessen arra a kérdésre, a hasznunkra tudjuk-e fordítani ezt a sajátos közösségi struktúrát. Ilyen jellegű magyar–magyar párbeszédről mintha senki sem akarna hallani – ez pedig a valódi ok a borúlátásra, ez alapozza meg identitásunk valódi ingatagságát.