Félni kell

A gyógyszergyártók szerint mindez azért van, mert az országban forgalmazott (egyes) orvosságok ára a környező országokhoz képest jóval alacsonyabb. Erre a kormány kényszerítette őket, miközben a forgalmazók időben figyelmeztették az illetékeseket, hogy gond lesz. Reexportra kerül sor, aki teheti, a szomszédos országokban értékesíti a gyógyító mérgeket. Drágábban. Bár a tárca állítólag elrendelte a reexport-stopot, több pótolhatatlan orvosság eltűnt a patikákból. S ha a szerencsétlen beteg (hozzátartozói) külföldön szerzik be, drágán, a hazai egészségbiztosítók nem térítik meg a teljes vételárat. Hogy mindez nem a beteg hibájából történik, nem zavarja őket, eszükbe sem jut, hogy az ő kötelességük (volna) a beteg menedzselése. Rosszabb helyzetben vannak azok, akik valamelyik ritkán előforduló betegségben szenvednek. A diagnózis felállítása céljából évekig járják a szakorvosokat, keserves tortúráknak vannak kitéve csak azért, mert nem minden orvos képes a tünetek megfelelő kiértékelésére. Speciális központok létesítése a megoldás, de ezt az illetékesek nem sietik el. Nincs nyert ügyük a betegeknek akkor sem, ha megállapítják a bajt, de a gyógyulást segítő orvosság behozatalát külön kell kérvényezni. Miközben a minisztérium és az egészségbiztosítók nem szükség szerint, hanem az államkassza állásától függően hagyják jóvá (vagy nem) a költséges kezelést. Az ágazat pénztelensége miatt a sclerosis multiplexben szenvedőket sem kezelik a leghatásosabb gyógyszerekkel. Értelmetlen szabályok miatt akkor is csak az alapkezelést kapják, ha az orvosságok hatástalanok. Csak két év elteltével térhetnek át a korszerűbb gyógyszerezésre. Nem az ideggyógyász, hanem az egészségbiztosítók szabják meg a kezelés menetét, holott a szakorvos pontosan tudja, a korán bevetett orvosságokkal el lehetne kerülni a beteg leépülését. Ausztriában is ügyelnek az egészségügyi kiadásokra, ott mégis kizárólag a neurológus dönti el, mikor, milyen orvosságot vet be. A felsorolást folytatni lehetne, sajnos. Ezért: félni kell.