Félelem egy fotótól

Ezek létrehozásáról a minapi, sokadik válságtanácsán döntött Németország két legnagyobb hatalmú vezetője. A német szövetségi belügyminiszter – azzal a feltétellel maradt a kormányban, ha létrehozzák ezeket a bizonyos elkerített táborokat. Ezekben kell majd várakoznia mindenkinek, aki rendezett papírok nélkül lépi át a német határt; itt dől el a sorsuk, hogy letelepedhetnek-e Németországban, vagy vissza kell térniük a hazájukba. Ahonnan valamiért nagyon, nagyon el akartak jönni.

Az ilyen életképekről finoman szólva nem vidám fotók szoktak készülni. És finoman szólva nem kell hozzá nagy asszociációs képesség, hogy rögtön a történelem egyik legsötétebb fejezete, a koncentrációs táborok emléke ugorjon be mindenkinek. Nyilván ez a történelmi asszociáció az, ami miatt a 2015-ös migrációs válságkor a németek kesztyűs kézzel bántak a menekültstátuszért folyamodókkal. A német politikai elit, főképp Angela Merkel, rettegett attól a naptól, amikor fél évszázad után újra síró gyerekekről készülnek fotók, erőszakszervezetekkel – rendőrökkel, határőrökkel, katonákkal – a háttérben.

Pedig nem biztos, hogy most is ugyanabban a folyóban fogunk lépkedni. Bár ma pesszimista világlátás uralkodott el a közbeszédben, optimizmusra – legalább részbeni optimizmusra – ad okot az, hogy az ember elég sok hibájából tudott tanulni. Az atomenergiával úgy játszott az emberiség jó pár évtizede, mint kisgyerek a tűzzel, atombombákat dobálva, robbantásokkal kísérletezgetve, hanyag erőműveket építve. Aztán a fájdalmas tapasztalat, a brutális, maradandó nyomok óvatosságra tanítottak, és még a legvadabb konfliktusokban is higgadtságra ösztönöz az atom ereje. Ugyanez igaz a zabolátlan pénzügyi mohóságra, ami túltermelést és tőzsdei buborékokat okozott, majd totális összeomlásokat. Ma is vannak pénzügyi válságok, de sikerült kitalálni törvényi és intézményi megoldásokat, melyek előrejelzik a bajokat, csökkentik a pusztító hatást, megakadályozzák a dominóhatást. Ez sem ment a brutális tapasztalás nélkül.

A lágerek emléke rendkívül mélyről indítja bármilyen tábor megítélését. Ott mocorog a gondolat: ez az a helyzet, ami a legrosszabbat hozza ki az emberi viselkedésből. Úgyhogy nincs más hátra, mint előremenekülni, szabályozásokba, átláthatóságba, nemzetközi együttműködésekbe. És igen, készüljenek a fotók, a vidám és a szomorú fotók, melyek egyébként pont, hogy nem jelentek meg a sajtóban 70 éve; nem volt működő nyilvánosság. Mégsem ugyanabban a világban élünk, mint akkor? És ha a körülményeket sikerül humánussá tenni, talán még távolabb kerülhetünk a világháborús trauma béklyóitól.

Igazából itt a lehetőség bebizonyítani, hogy az ember nem lép mindig ugyanabba a folyóba, hogy képes változni, hogy Zimbardónak a börtönkísérletével valóban nincs igaza. Bízzunk a németekben, és kicsit a németek is bízhatnának magukban.