Fel! Támadunk!

Húsvétkor sem hallgattak a fegyverek a Szentföldön. Kétezer éve Krisztus kereszthalála visszaszerezte az embereknek az életet, a Közel-Keleten nagypéntektől mindinkább úgy tűnik – bármilyen fájdalmas is kimondani –, hiábavaló volt Isten fiának áldozata. A Szentföldön azóta semmi sem változott, csak a fegyverek lettek korszerűbbek. A reménytelenség egyre gátlástalanabb merényletekre ösztönzi a palesztinokat. Nem véletlenül hasonlította a Le Soir kommentátora Dante poklához a jeruzsálemi rémálmot: a megtorlás, s bosszúvágy, két közel-keleti nép fejvesztett torzsalkodása megállíthatatlanul sodorja háborúba a palesztin és az izraeli népet. Az Egyesült Államok brutális terrorista támadásnak minősítette a haifai merényletet. És akkor mi van? – kérdezteti velem a keserűség. Mit ér a nemzetközi közösség felháborodása, az ENSZ Biztonsági Tanácsának felszólítása, hogy az izraeli csapatok vonuljanak ki a palesztin városokból? Az iszlám országok tegnap értekezleten kezdték boncolgatni a terrorizmus fogalmát. Az Iszlám Konferencián még abban sem tudtak egyetérteni, hogy az agressziót terrorizmusként bélyegezzék-e meg. Európát is elérte a merényletek szele. Franciaországban több támadás is ért zsidó intézményeket. A nagybeteg II. János Pál pápa közben összeszorított fogakkal pontifikálta a Húsvét vigíliájának szertartását. Amíg a világ a feltámadásra emlékezik, egy megszállott palesztin talán újabb támadásra készül. Ezen a hétvégén is Rómába ment minden harang. Csak a harag maradt a Közel-Keleten.