Fasiszta magvaink

Majdnem biztos, hogy ekkor ötödikes párkányi alapiskolás vagyok. Zeneóránk van, de nem a saját termünkben, mert a pianínó az A osztályosoknál pihen a szekrényben. Úgy emlékszem, egyikünk egy véletlenül megtalált, hevenyészetten megrajzolt, ollóval kivágott horogkeresztet halászik elő az idegen padból, amit felmutat a tanár úrnak. Filakovszky Péter azonnal ott terem, határozott mozdulatokkal széttépi, miközben pár hatásos mondatban utal a készítő tudatlanságára. Meg arra, miről is szóltak azok az idők, amikor a fasiszták gyakorolták a hatalmat az emberéletek fölött.

Ez a gyerekkori világomból vett legegyértelműbb spontán, hiteles fasisztaellenes gesztus. Nem az egyetlen, de ez a legerősebb. Ráadásul pedagógustól kaptam, kaptuk. Köszönet érte a tanár úrnak így, 25 év után. Még akkor is, ha az antiszemitizmus ugyan (szerencsére) nem volt túlságosan erős az én társas közegemben – más azonban igen.

Hadd éreztessem a probléma mélységét néhány különösen fájdalmas, a szlovákiai magyar világomból vett példával. Hányan hallottuk már azt, hogy valakikre „rá kéne gyújtani a házat”, hogy „a németeknek velük kellett volna kezdeni”? Vagy hogy másoknak „nincs hazájuk”, „alávaló a kultúrájuk” és „vissza kéne szerezni tőlük a területeket”? Én sajnos sokszor és hosszú ideje. Nem írtam le a csoportneveket. Ha az olvasó csípőből tudja azokat, ami felől nincs kétségem, akkor helyben vagyunk. Íme a közös kulturális tudatunk nem is annyira titkos alagsora! Hogy ezek „csak” szavak? Ugyan! Olyan ez, mint a könyvégetés: ahol szavakkal bántanak, onnan már nincsenek olyan messze a tettek sem, ha úgy alakul.

Időközben aztán például láthattuk, hogy bővült a gyűlölni vágyott csoportok köre. Meg többen megkedvelték a tekintélyelvű uralom megszerzésére tett kísérleteket. Ez nemcsak a politikának köszönhető, kezdve az egyes falusi politikusoktól egészen a magyar kormánykörökig, hanem mi magunknak is, akik adott esetben a gyűlölést és a pártolást műveljük. És igen, hasonlóképp terhelt a szlovák társadalom. Bizonyos körökben épp a szlovákiai magyar közösség a főellenség, amelytől „meg kéne szabadulni”. Láttunk is erre konkrét, részben sikeres kísérletet a 40-es évek végén. Továbblépve az is látható, hogy terhelt sok más környékbeli nép és kormány is – a jelenben és múltban egyaránt. A fasizmusnak azonban nem nemzetisége van, hanem dialektikája – olvassuk csak el sokszor Adornónál és Horkheimernél. Vagy közelítsünk máshonnan. Ahogyan egy Költő írja: „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép”.

Miért időszerű ezt emlegetni? Mert egy jó ideje mindig az. Erre vezet az 1945 utáni, de sajnos halványulni látszó antifasiszta konszenzus. Meg az olyan előzmények, mint a vox humana. „A szlovenszkói küldetés neve: antifasizmus.” Fábry Zoltán, aki ezt 1938-ban leírta, ráadásul a „miénk”. Van tehát hol és mihez nyúlni helyben is, ráadásul nem csak Fábryhoz. Persze az emlegetésnek mindig van aktualitása is, mint a Fehér Istvánnak adott SZMPSZ-életműdíj. A mindenkori jelen történései azonban leginkább társadalmi tünetek. Vagy metaforikusan szólva, termékeny tályogok a veszélyes magvak számára. Nem mindig ismerhetőek fel olyan könnyen, mint a megfeketült rizsszemek a fehér halomban.

Úgy tűnhet, sokak számára a parlamenti képviselet hiánya minden szlovákiai magyar gondok legnagyobbika. Lassan már a vécén ülve is erről beszélnek a székekre pályázók, ráadásul nem csak ők. Mi van azonban a társadalomkritikával? A bölcsen művelt önreflexióval? Vannak ugyan jó példák a közelmúltból is, amikor a fasisztoid kultusz vagy az önkény ellen kellett felemelni a szót. Vagy ott vannak azok – erre szép példát szolgáltatott a rozsnyói országos pedagógiai találkozó –, akik a kisiskolákban fáradhatatlanul küzdenek a roma gyerekekért. És állnak a katedrákon olyan tanárok is, akiknél a horogkereszt széttépése automatizmus. Viszont a nagyképet tekintve: elég ez?