Fajunk emléke

Ám a több száz négyzetkilométerre kiterjedő sziklaaljzat más. Rejtőzhet ezerméteres mélybe alászállva nyugaton, az Által-ér felé vagy északon, a Duna mentén, a Vág és Garam közének irányába. Aztán tagjai leplezetlenül, töredezett fogakként is meredezhetnek a rögplatón, mint itt, a Somlyó tetején, valamivel több mint 400 méteres magasságban. Legjobban viszont akkor kedvelem őket, amikor az oldallejtők felszínét határozzák meg, pár tucat méterre néhol alpesi terepviszonyokat idézőn. Itt és a környéken ősrégi idők emlékei ezek – emberi léptékkel mérve. 250-200 millió éve, még a triász, ill. a jura korszak idején alakultak ki. Egy térben és időben a „rettenetes hüllőkkel”. A „tardosi vörösmárványban” e régmúlt gyakori bizonyítéka a kővel eggyé vált ammoniteszek lenyomatai – bárki megtalálhatja ennek a szó szoros értelmében vett kézzelfogható példáit, ha arrafelé van dolga.

A földi élet akár remeknek is minősíthető periódusából valók ezek az emlékek, hiszen a bolygót ekkor benépesítő lények úgymond igencsak „örülhettek” annak, hogy egyáltalán léteztek… 252 millió éve volt ugyanis minden idők alighanem legbrutálisabb kihalási eseménye: a perm-triászi. Egyes becslések szerint a tengeri fajok 96%-a, a szárazföldi gerinceseknek pedig mintegy 70%-a halhatott ki ekkor. Hogy mekkora bajban volt ekkor a földi élet – s mi, emberek is, annak későbbi fejleményei –, azt beszédesen érzékelteti Michael J. Benton paleontológus 2005-ös könyvének címe: „Amikor majdnem meghalt az élet”. Szerencsére ez nem következett be, mit több, az azóta megtörtént két ugyancsak tömeges kihalás sem vette elejét az emberiség kései kialakulásának. A szerencse gyermekei vagyunk tehát. Legalábbis talán. Megadatott, hogy színről színre lássunk – adott esetben egy ammonitesz 200 millió éves emlékét tartva a kezünkben. Meglehet, a létezés által biztosított minden előnyünk ellenére a földi élet vendégeiként ezt sokszor nem látjuk még tükör által homályosan sem... Tetteink viszont így is, úgy is hatással vannak a környezetre. Vannak kutatók – s ki merné őket ezért becsmérelni? –, akik szerint a földtörténeti jelenünkben zajlik az elmúlt félmilliárd év hetedik nagy kihalási eseménye. Mi ennek a legvalószínűbb oka? Tán mondani is felesleges, de mégis tegyük meg: leginkább fajunkra vetül a megalapozott gyanú árnyéka…

Vissza azonban a Somlyóhoz… A csúcsot jelentő fennsíktól enyhén északkeletre, több tucat kőhajításnyira található a régészet által még nem igazán bolygatott Somlyóvár, tetején egy vélhetően középkori erősség nyomaival.

A környék anyagából, az imént méltatott mészkőből építették. Erősség, tehát a maga idejében egyet jelenthetett a „hatalommal”, a „fegyverrel”, ennek folyományaként az „erőszakkal” is, és mehetünk így tovább sorban a „dicső, büszke múltról” való töprengésig. Ezek fajunk számára általában roppant fontos dolgok, amikor az ittről és a mostról van szó. Ám ennek végső hasznát (memento mori) könnyedén lemérhetjük ezen a földrajzi ponton – ahol mi sem békésebb, mint a pompás kilátást nyújtó domborulattal egybesimuló maradvány. Avatatlan szem bizonyára fel sem ismerné, hogy mit rejt a hegytest vállként előugró tömege – a takarásban még zúzmarásan, a napos oldalon azonban már éledező illatokkal teli ragyogásban. Az emlékünket.