"Ezek az emberek egyáltalán akarnak-e magyarok lenni?"

Pár héttel ezelőtt a .týždeň című szlovák hetilap videointerjút készített velem, melynek fő témája az autonómia kérdése volt. A beszélgetést átvette ez egyik magyar nyelvű internetes honlap, majd ezután egy Kassán megjelenő magyar nyelvű kiadvány is közölte. A félreértések elkerülése végett úgy döntöttem, hogy írásban, magyar nyelven fejtem ki véleményemet mindarról, amit a szlovák lapnak elmondtam. Továbbra is fenntartom azt a véleményemet, hogy az etnikai kisebbségek megmaradásának egyik nagyon fontos „eszköze” az autonómia intézménye. Csakhogy az autonómia alkalmazása egy adott országban csak a többségi nemzettel együttműködve lehetséges. És itt van a kutya elásva. Mert jól tudjuk, hogy a szlovákok nagy része úgy van az autonómiával, mint ördög a szenteltvízzel. Vagy mai példával szólva, olyan ez nekik, mint Besenyő Margitnak a savanyúcukor. Azt sem tudják, miről van szó, mégis azonnal undorodva összerázkódnak tőle. Ezért, mielőtt szóba hozzuk a témát, önmagunktól kell megkérdeznünk, mire gondolunk és mit akarunk elérni, amikor kimondjuk azt a szót, hogy autonómia. Csakis profi módon elkészített tervekkel szabad előrukkolni. Mi viszont sokszor előkészítés nélkül, mintegy véletlenül „dobjuk be” az autonómiát. Ilyenkor az az érzésem, hogy épp a savanyúcukor-effektus kiváltása az igazi cél, hiszen akkor mindenkinek elmondhatjuk, hogy lám, ilyenek a szlovákok, velük még tárgyalni sem lehet erről a témáról. A tragikus magasugró taktikájaÉrdekes, hogy 1998 és 2006 között, amikor az MKP a kormánykoalíció tagja volt, politikusaink a kormányzás stabilitása érdekében elő sem hozták a kérdést. Pedig jól tudták, hogy az autonómia témájában igazi eredményt csak kormányzati pozícióból lehet elérni. Amikor viszont ellenzékbe kerültünk, azonnal jött az autonómia. Persze a politikusaink azt is jól tudják, hogy nemcsak a szlovákok, hanem a magyarok érzéseit is jól fel lehet kavarni az autonómia említésével. Ezért használják oly gyakran a „tragikus magasugró” taktikáját (Watzlawick). A dolog lényege, hogy van egy magasugró, akinek 180 centiméter az egyéni rekordja. Miután megugrotta ezt a magasságot, azonnal 247 centire teteti a lécet. Ezt a magasságot természetesen nem tudja megugorni, azt viszont jól tudja, hogy a közönség egy részét lázba lehet hozni három sikertelen ugrással is. Persze csak akkor, ha ezek az ugrások világcsúcsközelben vannak. A józan ész azt diktálná, hogy a 180 centi után 181 centi jön, ám a tragikus magasugró nem a centikkel akar küszködni. Ő a dicsőséges bukásra vágyik, mégpedig a teljesíthetetlen magasságon. Csakhogy a 247 centis magasságon tett kísérlet kizárólag saját tehetetlenségének a bizonyítéka. Nem a kegyetlen világ tette túl magasra a lécet. A magasugró bukott meg, mégpedig önismeretből. Akarnak-e még magyarok lenni?Az interjúban elmondtam azt is, hogy véleményem szerint az autonómia nem panácea, vagyis nem old meg minden problémát. Sokszor csak arra jó, hogy konzerválja a rossz állapotot. Mert az igazi probléma az, hogy miként viszonyul az egyén saját nemzetéhez és megmaradásához. A népszámlálások adatai szerint 1991 és 2011 között 20 százalékkal csökkent a magyar nemzetiségű állampolgárok száma Szlovákiában. 1989 óta tart a folyamat, melynek pontos összetevőit nem ismerjük, csak néhány részjelenségéről tudunk. Például Lampl Zsuzsa kutatásaiból kiderül, hogy a nemzet „értéke” az utóbbi huszonöt év alatt megváltozott. A mai fiataloknak a nemzethez való tartozás nem ugyanazt jelenti, mint szüleiknek. És ha ehhez hozzávesszük, hogy a mi generációnk is egyre igénytelenebb, trehányabb és műveletlenebb, akkor autonómia ide vagy oda, nem nagy jövőt jósolhatunk magunknak a Tátra alatt. A legújabb kutatások szerint a globalizációt ellenzők tábora az újnacionalizmusnak nevezett jelenséggel reagál világunk változásaira. Nemzeti színezetű radikális fellépésükkel egyértelműen jelzik, hogy elutasítják az európai integrációs folyamatokat és a nemzeti érték helyett kínált univerzális eszméket (szabadság, emberi jogok, szolidaritás). Nos, a szlovákiai magyarok körében az újnacionalizmusnak nincs komoly visszhangja. A polgárok nagyobbik része elfogadja az integrációs folyamatokat. Csakhogy a globalizáció egyik fontos kísérő jelensége a nemzethez fűződő kapcsolat meggyengülése. Ámde a szlovákiai magyarok körében olyan tünetek is megjelentek az elmúlt huszönöt évben, melyek már nemcsak mennyiségi, hanem minőségi változásokra utalnak. Például: a szlovákiai magyarok döntő többsége szlovák nyelven használja a keresztnevét. Körülbelül egyharmaduk szlovák iskolába járatja a gyerekét. És ha megtörténik az, amiről már többen suttognak, vagyis, hogy Dél-Szlovákia szlovák nyelvű iskoláiban a közeljövőben magyart is tanulhatnak a gyerekek, akkor az egyharmadból könnyen lehet egyketted is. Továbbá. Az igénytelen és trehány magyarok már régóta nem tudnak tisztességesen beszélni az anyanyelvükön. Nem csoda hát, hogy ezeknek az embereknek tökéletesen megfelel az is, ha gyerekük az anyanyelve helyett valamilyen zavaros keveréknyelven makog. Továbbá. Magyarjaink nagy többségének fogalma sincs a magyar irodalomról, művészetről, tudományosságról. A magyar kultúra egyszerűen nem érdekli őket. Nem járnak színházba, koncertre, kiállításra, nem érdekli őket sem a világhírű magyar tudós előadása, sem az ismert történész fejtegetése. Semmi, ami magyar. (Jól tudom, ugyanez elmondható a magyarországi magyarokról, a szlovákokról vagy a szerbekről is. De bármilyen buták és műveletlenek is Magyarország, Szlovákia vagy Szerbia többségi polgárai, attól még államuk megmarad magyarnak, szlováknak és szerbnek. De a kisebbségiek esetében ez az igénytelenség a kisebbségi létformájukat fenyegeti.) Összegzésként: kérdés, hogy ezek az emberek egyáltalán akarnak-e magyarok lenni? A fenti sorok alapján elég kilátástalannak tűnik a helyzet, mégis úgy gondolom, hogy a leírt folyamat még megváltoztatható. De ehhez a polgároknak pontos és egyértelmű visszajelzést kell kapniuk a véleményformáló emberektől. Azaz, nevén kell nevezni a gyereket. Először is tudomásul kell venni, a fő feladat az, hogy szembenézzünk önmagunkkal, és feltegyünk magunknak néhány kellemetlen kérdést. Csakis az alapos önvizsgálat adhat választ arra a kérdésre, milyen lesz a jövőnk a Kárpát-medencében. Csak ezután szabad a szlovák jogrendet vizsgálni és bírálni. Ha folytonosan másra mutogatunk, akkor könnyen el is hisszük, hogy nem velünk van a baj, hanem másokkal. Vagyis, hogy mások miatt sikertelen az életünk. Tehát a panaszkodáson kívül nincs is más tennivalónk. Tespedhetünk tovább. Ámde sem a helybeli, sem a magyarországi politikusok nem mondják ki a lényeget. A helybeliek attól félnek, hogy ha a polgárok szemébe mondják az igazat, akkor elvesztik a szavazóikat. Az önkorrekció helyett inkább kialakítanak egy speciális panasznyelvet, és azon kommunikálnak a választóikkal és a nagyvilággal. A magyar média és a magyar politikai elit pedig továbbra is a régi sztereotípiát használja, mely szerint az egyik oldalon vagyunk mi, a becsületes magyarok, a másik oldalon meg vannak a gazember szlovákok, akik évtizedek óta keresztbe tesznek nekünk. Mert hogy ez a képlet minden „normális” ember számára érthető. Csak nem teljesen igaz. Viszont nagyon kényelmes. Mert ha ők a hibásak, akkor nekik kell megváltozniuk. Kellene a megtartó középosztályVan megoldás? Egy dolog biztos: a maskarás felvonulások, a patetikus beszédek és koszorúzások hatástalanok. Marad az önismeret, és ennek alapján az elérhető, reális célok kitűzése, megvalósítása. Alapvető fontosságúnak tartom, hogy a nemzeti identitást erősítő jelenségek a mindennapok részévé válljanak. Kell tehát néhány jó nevű és emellett tisztességes megélhetést is biztosító gyár és nagyüzem, ahol a magyar (is) munkahelyi nyelv. Kell két-három nagyon „erős” magyar tannyelvű gimnázium vagy szakközépiskola, ahova már maga a bejutás is kitüntetésnek számít. Kell két-három jó hírű kórház, ahol komoly tudású, magyarul (is) beszélő orvosok dolgoznak. Kell egy-két országszerte elismert politikus, és kell jó pár olyan értelmiségi, vállalkozó és sportoló, akit a szlovákok is tisztelettel elfogadnak. Kell néhány helyi rádióállomás és TV-stúdió, és kell egy nívós szlovákiai magyar bulvárlap. Kell egy világverő DAC, egy nyárasdi kézilabdacsapat, pár ismert filmszínész, néhány énekes és együttes. És nagyon kellene a támaszként és példaként is egyformán használható, erős és sikeres Magyarország. Az elmúlt húsz-huszonkét esztendő során Magyarország mint modell megbukott. Képtelen volt ellátni ezt a nehéz feladatot. A négyévenként alapjaiban változó kisebbségpolitika, a határon átcsapó gyűlölethullám, a kliensi rendszer és a korrupció nagymértékben erodálta a kisebbségek nemzeti érzését. És természetesen kellene a megtartó középosztály, vagyis az a pár száz (pár ezer?) értelmiségi, aki tudatosan vállalja a kisebbségi létet, nemzeti identitását, és hajlandó tenni is érte. Hunčík Péter