Év végi köszönet

Először mérlegelünk. Mi mindent tettünk, milyen sikerek és kudarcok értek bennünket életünk különböző területein. Könnyebb annak, aki naplót vezet, mert csak felüti, s látja azt is, amiről már rég elfeledkezett, s csodálkozik, jé, ilyen gazdag volt az évem? Van, aki meg is köszöni a kapott és jól kihasznált lehetőségeket, talentumokat. Ezt nevezik hálaadásnak.

A második dolog: fogadkozunk. Bár én jobban szeretem azt a szót, hogy tervezünk, mert e mögött nemcsak pillanatnyi fellángolásokat, hanem komolyabb célokat sejtek. Persze, fogadalmainkhoz hasonlóan a terveink is könnyen füstbe mehetnek, hiszen bárhogy igyekszünk, van, ami rajtunk kívül dől el. Ezért tartjuk fontosnak a harmadik dolgot. Hogy kívánjunk. Reménykedve kérjünk. Ezt imának is szoktuk nevezni.

A világ különböző országaiban lefolytatott értékrendfelmérésekből arra következtethetünk, hogy valójában mindenki ugyanazt kéri, mert a legfontosabb érték mindenhol az egészség, család, békesség, jólét. Én is imádkozom mindezekért, akárcsak az elmúlt évek során, de a korábbi időkhöz képest vannak speciális kéréseim is. De ezek sem csak az enyémek.

Imádkozom, hogy ne váljunk áldozatokká, hiszen a nagyhatalmi törekvések könnyedén feláldoznak országokat és embereket, jómódúakat és szegényebbeket egyaránt. Ezt fontos kihangsúlyozni, ugyanis a közvéleményben egyre jobban érzékelek egy olyan – sokszor zsigeri irigységből eredő – hozzáállást, mely szerint aki nem szegény, azt a bajban sem kell sajnálni, mert mind gazemberségből jutott ötről hatra. Pedig ez egy hatalmas hazugság, hiszen a jólétben élők többsége ezt a saját kemény munkájának köszönheti. Nálunk is és máshol is. S mindenkinek csak egy élete van. A 2015-ös migránsválság idején saját szememmel láttam Budapesten, hogy a szétbombázott Közel-Keletről menekülők között voltak jól öltözött, kulturált kinézetű emberek, családok, akiknek volt pénzük élelemre, szállodára, és voltak olyanok is, akik szakadtan, piszkosan az aluljáróban laktak, és a kisgyerekeik a papírral együtt kapták be az ajándékozott cukorkát, mert vagy nem tudták, hogy először ki kell bontani, vagy annyira éhesek voltak. Az ukrajnai menekültek között is vannak, akikkel hetente találkozom az üzletközpontban, ahonnan a buszom indul, s mindig tele a kezük újonnan vett ruhákkal teli táskákkal, s vannak olyanok is, akik ugyanennek a plázának a mosdóját takarítják. Igen, tudom, sokan kérdezik, az előbbiek miért nem segítik az utóbbiakat. Nem tudom. Az is lehet, hogy segítik, persze ezt sem tudom. De egy biztos: aki az életéért menekül egy háborús övezetből, akinek nem önként, hanem kényszerből kell elhagynia otthonát, legyen gazdag vagy szegény, az mind áldozat. Nem ők a gazemberek. A háború nem nekik termeli a profitot. Mint ahogyan nem is nekünk.

Ezért békét kérek. Egészséget, jólétet, szerető családot és egyéb éltető közösséget minden jóakaratú embernek, köztük azoknak is, akik egész évben olvasták a soraimat. Hálás vagyok érte. Köszönöm.