Eső után köpönyeg

„Oly sokáig voltunk lenn, nem is tudjuk, milyen fenn” – énekli a Hobo Blues Band egyik klasszikusa. Hogy miről szól a dal, arról hosszasan lehetne vitatkozni, hiszen mindenki azt hall bele, amit csak akar. Sírva vigadás, évszázados magyar balsors, önsorsrontó döntések, képtelenség a fejlődésre, az előrelépésre, a saját hibáinkkal való szembenézésre. Én ezekre szoktam asszociálni a dal révén, így nem csoda, ha egyből eszembe jutott, ahogy megláttam az MKP fotóját a közösségi hálón.

A fényképen egyébként nincsen semmi gyanús: Menyhárt József, Bárdos Gyula és Őry Péter, az MKP vezetői pózolnak Grendel Gáborral, a parlament alelnökével a pozsonyi vár előtt egy szép tavaszi napon. A kontextus az, ami miatt elborul az ember agya. Egy héttel korábban ugyanis egy szinte identikus képpel jelentkezett az Összefogás mozgalom, ahol Mózes Szabolcs és Orosz Örs fogják közre Grendelt. Félreértés ne essék: az égvilágon semmi baj nincs azzal, ha az MKP és az Összefogás képviselői a legerősebb kormánypárt vezető személyiségével találkoznak, aki történetesen magyar és a szlovák parlament alelnöke. De könyörgöm, miért nem tudtak együtt elmenni? Hol van a Magyar Közösségi Összefogás?

Hol a sokat áhított magyar egység, hol a közös fellépés, ha még abból is versenyt csinálnak, hogy ki tud hamarabb szelfizni Grendel Gáborral?

Ezek után képesek faarccal azt mondani, hogy szélesebb összefogás kell? Hogyan beszélhet valaki minden szlovákiai magyar összefogásának szándékáról, ha még azzal sem képes megegyezni, akivel pár héttel ezelőtt még közös választási listán indult?

Két hónappal a választás után a Híd gyakorlatilag tetszhalott állapotban van, az MKP és az Összefogás pedig szemmel láthatóan ugyanazt kívánja folytatni, amit eddig is csinált. Politikusaink első reakciói egyértelműen a széles körű összefogás hiányával magyarázták a választási kudarcot. Jelenleg egy ilyen, mindenkit összefogó platform megalakítása esélytelennek tűnik, de az is érthetetlen, miért gondolják egyesek, hogy ez önmagában biztos garancia lenne a sikerre. Nemcsak kiegyezésre, hanem más változásokra is szükség van. A választás előtti násztánc egyik legnagyobb tanulsága, hogy mind a Híd, mind az MKP szavazóinak egy jó része inkább levágná a saját kezét, mint hogy a konkurens magyar pártra szavazzon. Erre csak rátesz az a tény, hogy a jó féléves cirkusszal az összefogás puszta fogalmát is sikerült teljesen kiforgatni és rossz viccé silányítani. Az MKP vezetőinek az elmúlt tíz évben sikerült egy saját maguk által kreált csapdába kormányozni a pártot (szavazz ránk, mert mi vagyunk a „jó” magyarok). Ezzel, úgy tűnik, bármikor tudnak hozni egy 3 százalék körüli eredményt, de ez a plafon. Cserébe nincs jövőkép, és kódolva van a konfliktus a többi magyar párttal.

Ezért Menyhártéknak új ötletekkel kell előállni, ahelyett, hogy az Összefogás húzásait ismétlik meg egyhetes fáziskéséssel.

És most térjünk vissza Grendel Gáborhoz, aki egymaga több szavazatot szerzett, mint bármelyik magyar formáció. Tőle talán lehetne tanulni valamit.

Például, hogy néha ki kell mozdulni a színmagyar közegből, ha eredményeket akarunk elérni. (Rád nézek, MKP.) Vagy hogy a nehéz időkben is érdemes kitartani a politikai partnereink mellett, mert a jövő érdekes fordulatokat hozhat és a „nagyszombati bohócból” akár kormányfő is lehet (Összefogás?). Esetleg, hogy nem kell hülyének nézni a választókat: ha akarják, megtalálják az ember nevét a lista 148-as helyén is (Hídból valaki?).

Az OĽaNO sikere arra is rámutatott, hogy a korrupció és a klientelizmus a magyar választók szemét is szúrja, talán jobban, mint a kétnyelvű feliratok ügye (nem, ez nem azt jelenti, hogy nem kell a kétnyelvűség, hanem azt, hogy a kétnyelvűségre önmagában nem lehet felhúzni egy programot.). Át kell gondolni a jövőt, és azoktól kell tanulni, akik győztek. „Gondolj a holnapi napra, ne legyen ugyanilyen!” – énekli Hobo ugyanabban a számban. Ezért reméljük, hogy a szelfiken kívül más eredményük is lesz a tárgyalásoknak.