És most?

E lap hasábjain alapvetésként kell megfogalmazni a kérdést, vajon mi legyen a továbbiakban a magyar képviselettel. A tavalyi események megmutatták, hogy mindkét politikai reprezentáció csak csoda folytán juthat parlamenti mandátumokhoz, ha pedig bármelyik a másik ellen kezd kampányolni, ne adj isten mindkettő fölvenné ezt a kesztyűt, úgy kiütik egymást, hogy a koppanás hangját négy évig hallgathatjuk.

A szlovákiai magyarság érdekképviseletéről időről időre komoly viták zajlanak a közélet egy részében, de aki jár az országban, aki figyel a templom, a kocsma vagy a főutca hangjára, bizony észrevehette, hogy az alapkérdés nem a képviselet minősége, hanem a képviselet maga. A szlovákiai magyar választó megszokta a politikai képviselet jelenlétét, szidja-szapulja egyik-másik adlátusát, de valószínűleg sose bocsátaná meg a felhozatali oldalnak, ha a képviselet parlamenti formája megszűnne.

A képviselet maga tehát tét lesz – akár tetszik, akár nem. A képviselet megtorpedózása bármely formájának a gyanúja is elég lesz, hogy a magyar választó fütyüljön rá, s azt mondja, no jó, ez a történet nem rólam szól. Az MKP a kimaradás keserű piluláját megízlelte már, a néhai (nagy) MKP néhány képviselője pedig emlékezhet az 1992-es kiesésre. De ez legyen a politikusok dolga. Ha nem akarják megízlelni ezt a pilulát ismételten is, akkor nem marad más hátra, mint a megegyezés valamely formája. Lehet büszkének, rátartinak, sőt számítónak és gyanakvónak is lenni, de egy valószínűleg Fico vezette kormányzás idején a képviselet maximalizálása a cél.

Az együttműködés, kiegyezés bármilyen módja megnyugtathatja a magyar választót. Lehet az koalíciós indulás, lehet egy jól kommunikált és világosan olvasható választás utáni összehangolt, együttműködő munka nemzetiségi alapkérdésekben, s – teoretikusan – lehetne a fúzió is, de annak valószínűsége akkora, mint egy leendő Sulík-kabinet ellenzékének lenni.

S jöhet most a sok nagyokos az elvi politizálással. Itt és most éppen az elvi politizálás levét isszuk. Ne higgyük, hogy Sulíkot vagy Radičovát alantas szándékok vezették az elmúlt napokban. Mindketten pontosan azt csinálták, amit elméletben kívánatos politikai magatartásnak neveznek: nem handabandáztak, elmondták (ezúttal őszintén, ez látszott) az érveiket, és kitartottak az elveik mellett. Eredmény? Látjuk. Szép dolog az elvhűség, morális imperatívum is lehet, csakhogy a politika a kiegyezés, az érdekképviselet révén történő kiegyezés műfaja, nem a széplelkeknek való. A kormányzás pedig annak esszenciája, minden előnyével és keserűségével együtt. Ha ezt a magyar politikai érdekképviselet kínálati oldalán állók nem veszik számításba, akkor március 11-én a Két kicsi kecske című magyar népmesét politikai kommentárként közölhetjük ugyanitt.