Erdei sötét árnyak

Ne is én beszéljek először, hanem egy siklóernyős, aki 14 éve műveli ezt a fantasztikus sportágat! A vértesszőlősi felszállóhelyként is működő tisztáson akadtunk össze egy júliusi estén a Gerecsében. A szorongással teli frusztrációja azonnal átragadt rám is. Azt mondta, az elmúlt három-négy évben teljesen abnormális levegőáramlásokat tapasztal. A sasbérc alatt elterülő erdőre bökött, amit a meleg és száraz esti szél kavart összevissza. Emiatt nem volt biztos, hogy egyáltalán megkísérli a felszállást, holott este hét körül korábban ez sosem jelentett gondot. A szakmai mondandóját végighallgatva, mintegy 15 perc beszélgetés után valóságos borzalommal néztem végig a hullámzó lombtakarón, majd gyorsan összekapcsoltam az erdő belsejében fonnyadozó csalántövek, az utolsóként kiszáradó pocsolyamaradványok épphogy nedves aljazatán csüngő légyhordák látványával. Hogy a mizéria még nagyobb legyen, belegondoltam a bükkfák sorsába, amelyekről a mérvadó magyar ökológusok és biológusok már évek óta mondják, hogy a klímaváltozás miatt századunk végére szinte teljesen eltűnnek Magyarország területéről. Itt, az Öreg-Kovács nevezetű hegytömb egy-egy részén páratlanul gyönyörű bükkösök vannak, ám látszik, hogy szenvednek. A júliusi lombtakarójukkal gondok vannak: túl szellős, a napfény könnyen utat talál rajtuk keresztül a talajig – amelyet pedig a frissen lehullott (!) bükkfalevelek borítanak.

Hasonlóan szánalomra méltó körülményekkel találkoztam a Keleti-Beszkidekben, ahol apám szerint gyerekkorában mást sem csinált az erdei talaj a lábuk alatt, minthogy cuppogott a nedvességtől. Idén nem volt ilyen „problémánk”, az esetleges porréteg alatti csontkemény erdei utak gondoskodtak arról, hogy ne legyenek sárosak a bakancsaink. Néhányszor úttalan utakra tévedtünk, s az aljzatot borító növényzet sem adott más tapasztalatot: a lágyszárú növények és apró facsemeték alatt sem volt más talaj, mint vészjóslóan száraz.

A szlovákiai állami erdészet híradásaitól sem nyugszik meg az ember, ha finoman akarunk fogalmazni. Az egyik szakemberük pár napja arról beszélt, a Selmecbánya melletti Sitno hegytömb lombtakarójának színe például úgy fest, mintha már ősz lenne. A fák növekedése korlátozott, a körülmények kedveznek a kéreg alatt károkat okozó rovarok tevékenységének, hogy csak pár „sötétebb” körülményt említsünk. Érdemes megjegyeznünk, amit az állami erdészet vezérigazgatója, Ján Marhefka mondott a szakmai menedzsment sürgető feladatairól. A természetközeli erdőgazdálkodás, aztán a víz megtartása az országon belül, végül pedig a vegyes erdők kialakítása jelenti a jövőt. Világos beszéd.