Elvis él

Elvis – mondja, és nyújtja felém kezét a fiatalember a Bukarest–Berlin nemzetközi gyorsvonaton Párkánynál. Norbert – ismerkedem én is, bár terveimben egy kiadós olvasás szerepelt, amelyben akkor már nem nagyon bíztam.

Elvis közli: romániai roma, de beszél lengyelül és angolul is, kezdhetjük: lányához készül Lengyelországba, pontosabban lányaihoz meg fiához, meg gyermekei anyjához, akivel kint élt négy évig, aztán megpattant egy másik roma lánynyal vissza Romániába, azóta is együtt vannak, az új leányzó felszolgáló a papa sztriptízbárjában valahol Kolozsvár mellett, Elvis most attól retteg, nem engedik be őt lengyelbe, mert idén már többször volt, mint lehetett, de a vonaton nincs számítógép, ez jó jel, nem tudják ellenőrizni, hányszor lépte át a határt, kérdi, nem tudom-e, milyen a szlovák–lengyel zöldhatár, át lehet-e surranni a fák közt, vagy úszni kell, netán hegyet mászni, amúgy ő Lengyelországban tévésztár, Elvis-dalokat énekel néhány kereskedelmi adón, rádióban és bárokban.

Híres ember ő.

Öltözéke olyan elvises, bár kis kézitáskával én nem vágnék neki Lengyelországnak. Beszélgetése/ünk akadozik, kicsit túlzás, hogy tud angolul, a hó és a hegy szavaknál már elakad, igazából csak a vonathoz és a határátlépéshez szükséges szakkifejezéseket szórja. Mutatja az útlevelét, majdnem kiesik kezemből, a passzus tulajdonosát Illosvai István Elvisnek hívják.

Folytatnám magyarul, de int, nem érti, bár apja magyar, de a nyelvet nem hagyta rá, majd a bár lesz az övé.

Illosvai nem ismeri Funart, a kolozsvári polgármestert, de Jaruzelskiből egyes, álma, hogy eljusson Amerikába, Memphisbe, Gracelandbe, hogy Elvis útját taposhassa, de vajon ismerek-e gazdag romákat Szlovákiában, mert a román határőrök csak úgy engedték őt át a határon, hogy csúsztatott egy kis pénzt, vagyis nem kicsit, így csak Pozsonyig tudta megvenni a jegyét, még legalább 100 euró kellene neki, hogy eljusson Lubinba, úgyhogy mondjam meg neki, hol laknak gazdag romák, akik majd adnak neki kölcsön pénzt, amit ő természetesen a lengyelországi éneklésből visszafizet, biztosan van gazdag romák telephelye Pozsonyban, mondja, de én ilyesmiről nem tudok, követeli, mondjam meg, hol élnek romák Szlovákiában, mondom északon meg keleten biztosan, valahol az ukrán határnál, leesik az álla, hogy van szlovák–ukrán határ, hát még amikor megtudja, hogy nem Prága a fővárosa ennek az országnak, amit nem Csehszlovéniának hívnak, pontosan fél órámba telik, mire elmagyarázom és lerajzolom, hol van Szlovénia, és ez az ország Szlovákia, amit viszont nem tud megjegyezni, de vajon hol a romák, legalább a buszállomást mutassam meg neki, majd ő megkérdezi a taxisoktól, azok mindent tudnak.

A pályaudvaron megkérdezem, mennyi a jegy Varsóig, pontosan hatvan euróra van még szüksége, de nincs szlovák koronája kávéra, meg cigire, letarhál 100 koronával, megköszöni a segítséget, és elindul a taxisok irányába.

Néha még eszembe jut Elvis. Vajon hol botorkálhat, talált-e gazdag romákat, összejött-e a tévéfellépés, mi van a gyerekekkel és a sztriptízbárral? Remélem, Elvis él.