Eltüntetett közép-európai múlt

Ez az a korszak, amikor Kelet-Közép-Európában előretör a jobboldal: hiába, Hitler nagyon vonzó lett akkortájt a Dél- és Észak-Balkán számára. Bizony, valljuk meg legalább önmagunknak, hogy ekkorra már Szlovákia (ez Andrej Hlinka és Jozef Tiso közös munkájának keserű gyümölcse) meg Magyarország (Gömbös Gyula és társai akarták így) amolyan Észak-Balkán, Románia pedig a Dél-Balkán. Romániában menetel a Vasgárda, Magyarországon Szálasiék legális parlamenti párttá lesznek, a ľudákok pedig egyre nyilvánvalóbbá teszik, mennyire nem tetszik nékik a masaryki demokrácia.

Mihail Sebastian sikeres író volt, s a legkevésbé sem baloldali. Azokkal szokott együtt ebédelni, vacsorázni Bukarest előkelő éttermeiben, kávéházaiban, akik az ország politikai elitjeként, a királyi udvarhoz közel álló körök támogatásával a jobboldal hatalomátvételét óhajtják. Ilyen mondatokat hall baráti körében, melyeket aztán feljegyez naplójában: „Minden nagy alkotó jobboldali.” Egy színésznő a külföldi filmeket akarja betiltatni, vagy legalábbis kötelezően szinkronizáltatni. „Romániában vagyunk, itt románul kell beszélni” – rikácsolja. Az egyik legjelentősebb XX. századi román író, Camil Petresc- azt mondja Sebastiannak 1936. június 25-én Bukarest kellős közepén, a főváros legelőkelőbb, ma is működő kávéházában, a Capsában, amikor szóba kerül egy antifasiszta csoport barbár körülmények között lefolytatott pere: „Ezt a bandát nem kellene bíróság elé állítani. A börtönben a helyük. Per nélkül tíz, nem, húsz évet kellene rájuk sózni…” És hozzáteszi ehhez a távolról sem európai vélekedéshez: „Mi más a kommunizmus, mint a zsidók imperializmusa…” Egy másik elit értelmiségi, a később világhírű francia filozófussá lett Mircea Eliade, amikor arról értesül, hogy egy baloldali írót áztatott kötéllel vertek el a Vasgárda székházában, elégedetlenül jegyzi meg, hogy a szemét is ki kellett volna szúrni, hiszen „aki nem csatlakozik a Vasgárda politikájához, az nemzetáruló, és nem érdemel jobbat”. Mindez több mint fél évszázaddal Mihail Sebastian halála és a fasizmus veresége után látott napvilágot. És vihart kavart, óriási botrányt. A kiadó fejét követelték, történelemhamisítással vádolták. Hát hogyne: azonnal felidézték, hogy Sebastian eredeti neve: Josef Hechter. Camil Petrescut pedig éppen a Beszélő munkatársa ekként mutatja be jegyzetében: „prousti hatásokat mutató regényíró, filozófus”. Szóval finom polgár. Ugyanerről a Camil Petrescuról az 1987-ben Szlovákiában kiadott íróenciklopédia (főszerkesztő: Dušan Slobodník) ugyancsak azt közli, hogy „hatottak rá a prousti ideálok” és „annak az értelmiséginek a lélektani drámáját írta meg, aki nem tud alkalmazkodni a hazugságok világához”. Az 1968-as, kilenckötetes orosz irodalmi enciklopédia ugyancsak az író igazságkereső indulatát hangsúlyozza, majd – nem csekély meglepetésemre – azt is olvashatom a még realistának is alig nevezhető Proust-követőről, hogy „a román irodalomban a szocialista realizmus egyik megalapítója lett”. A fasiszta múltról egyetlen hang, halovány célzás sem található a magyar lexikonokban sem.

Pedig hát érdemes lenne az ilyen jelenségeken elgondolkodni, és ugyancsak veszélyes jelenségnek tartom a felejtést. Mert, természetesen, egyáltalán nem valami sajátosan román jelenségről van és volt szó. Az könnyen átlátható, hogy a „Romániában románul kell beszélni” édestestvére a „Szlovákiában szlovákul” jelszónak. Magyarországon ilyen jelszót hirdetni sem kellett: az első világháború befejezése óta gyakorlatilag nem létezett kisebbségi nyelvhasználat. Ezek tények. Ezeket tudni illik. Camil Petresc- esetében éppen úgy, mint ahogy a Tiso-állam tisztségviselői sem nevezhetők demokratáknak, ha évtizedek múltak el is azóta, hogy uralkodásuk véget ért. És az sem véletlen, hogy – mondjuk – azok, akik oly hangosan követelik Bárdossy László, a háborús bűnösként kivégzett egykori miniszterelnök rehabilitálását, elhallgatnak olyan véleményeket, mint Bajcsy-Zsilinszky Endréé, aki azt írta róla, hogy „ezer év alatt egyik legfőbb bűnös a magyar történelem során”.

Felejteni nem szabad, múltat hamisítani még kevésbé, ugyanakkor azonban a mai román, a mai szlovák, a mai magyar nem felel azért a tegnapért, tegnapelőttért, amely oly sötét bűnökkel telített. Különben is a bűntudatot rendszerint azok szokták átérezni, akik a legkevésbé voltak részesei a kárhozást okozó eseményeknek. A német bűntudatot például az a Willy Brandt testesítette meg, aki aktív ellenálló volt, és következetesen küzdött a fasizmus ellen, mi több: a kritikus időszakban még német állampolgárságától is meg volt fosztva. Ő hajtott térdet a varsói gettó emlékműve előtt, aki nagyon könnyen áldozat lehetett volna... Igen, én nem vagyok híve a bűntudatnak: ezek, sajnos, általában álságos gesztusok, amelyekkel mai gazemberségeket akarnak leplezni. Ugyanakkor híve vagyok annak, hogy nem szabad felejteni. A múltat – ahogy József Attila mondotta volt – csak az emlékezés oldhatja békévé. És az emlékezésnek van egy nagyon aktuális vonatkozása is: aki a múlt tényeit mai ízlése szerint szűri meg, az a jelen tényeit is – hogy úgy mondjam – válogatni fogja. A közéleti, az állampolgári, az emberi felelősség kérdése az, hogy se a múltat ne tagadjuk le, ne színezzük át, és ebből következőleg ne tüntessük fel hamis színben a valót…

Camil Petresc- a román szocialista realizmus egyik alapítója lehetett. Felteszem, hogy Mihály román exuralkodó sem úgy tért vissza hazájába és részben visszaszolgáltatott vagyonába, hogy feltűzte azt a Sztálin által 1944-ben adományozott magas érdemrendet, amelyet maga Andrej Visinszkij nyújtott át neki. Erről most mindenki hallgat. Ez azonban nem román sajátosság. Ugyan ki idézte Ady Endrét, amikor Debrecenben felavatták gróf Tisza István szobrát?