Elszomorító élethelyzetek

Egy olyan útszakaszon közlekedek, ahol autópálya híján az emberek örömmel lépnek a gázpedálra, így könnyen százhúsz kilométer per órával száguldanak kocsijaikkal. Itt csak úgy megállni, átsétálni az út másik oldalára és egy zsák szemetet felszedni életveszélyes küldetés a reggeli forgalomban. De megfogadom, a visszaúton rászánom magam, és időben lassítok, hogy hazavigyem más szemetét. Viszont délután szakadó esőben vezettem haza, így maradt az a sárga zsák megtömve a nem megfelelő helyen. A következő nap reggelén aztán arra lettem figyelmes, hogy az útszéli hosszú pocsolyában kifakadva hever a szemeteszsák, és a hulladékot viszi a szél az út széli fás, bokros övezetbe, a magas fűből kitűnik a műanyag. Elkéstem, innen sokkal nehezebb lesz a dolog, mert a lehajlás, kismamaként már nagyon nem megy. Eltelt egy hét, a szemetet viszi a szél. Most már az út másik oldalán is van, több méterre a helyszíntől is. Ezt nézhetem még hónapokig, míg a közeli árokban a gyomban el nem veszik, színét vesztve a sárga zsák és tartalma. Egy ember egy rossz döntése, és az enyém, aki az esőben nem álltam meg, hogy bár bosszankodva, de a környezetem szempontját előbbre tartva, más helyett a megfelelő helyre szállítsam azt az egy zsák szemetet. Érdekes, más sem tette meg, helyettem...

Az ölelés

Az egyik ügyfelem, aki a kamaszkor végén jár, nagyon mély fájdalmával nézett szembe az egyik találkozásunk során. Úgy éreztem, a sírásából nehezen jön ki egyedül, így engedélyt kértem, melléülhetek-e, szüksége van-e egy ölelésre. Mikor a karomba vetette magát, és nekem meg kellett őt tartanom abban a biztonságos ölelésben, pár perc után azt mondta, hat éve nem ölelte meg őt senki. Senki. Nem tudom, hogy élte túl eddig a mindennapokat, mi kellett hozzá, miként tudta pótolni az intimitás hiányát, a szeretet fizikai megnyilvánulásait, de azt tudom, majdnem egy év kellett hozzá, hogy én eljussak vele ehhez a ponthoz. Csak remélhetem, hogy rajtam kívül is lesz olyan személy, aki kőkeményen megküzd a bizalmáért és érezteti vele, hogy igenis megéri érte a rá szánt idő, mert nagyon értékes Ember.

Nem tudsz magyarul?

Este van. Kint szürke égbolt borult mély homályba. Sír a lányom a kórház folyosóján, fél, mert nem tudja, mi vár rá, és nem tudok valódi vigaszt adni, mert sosem voltam még én sem ebben a helyzetben. Nekem pedig nehezemre esik a hazugság, kicsi korától reálisan fel szoktam készíteni arra, épp mi vár rá egy-egy élethelyzetben. Akkor ott elfogynak a szavak. Csak azt ígérhetem, bármi lesz, ott leszek, fogni fogom a kezét. Belépünk az ügyeletes nővért követve a rendelőbe, fordítok a magyar anyanyelvű gyereknek a pozsonyi kórházban. A hölgy, aki előkészíti a vizsgálatot, nem hagyja szó nélkül. Nem tanulsz szlovákul? Akkor beszélj szlovákul, mondja, itt nem kell szégyenlősködnöd. Nem válaszolok, a gyerekre mosolygok, de zavarba jövök, mert mélyen kiszolgáltatottnak érzem magunkat. A nővér erre így folytatja: én nem jártam magyar iskolába, mégis tudok magyarul. Fel sem fogom, mit jelentenek a szavai, akkor ott eltárolom, de nem merülök el bennük. Olyan mély aggodalomban élem meg a pillanatot, hogy nincs kapacitásom reagálni. Segítek a lányomnak. A nővér nem tudja bekapcsolni a műszert, amire szükség lenne, elmondja, áramkimaradás volt, mi a franc baja van a gépnek, dühös. Látom, valóban nem látja, mi a gond, így segíteni próbálok, nézem, nincs áram alatt, megoldom, működik. Nem köszöni meg, gondolom, természetes, hogy segítettem neki. Megérkezik az orvos. Zajlik a vizsgálat. A gyerekem lassan oldódik, látom, megkönnyebbült, nincs fájdalmas beavatkozás, csak türelem, lassú gyógyulás. További vizsgálatra küldenek. A folyosó az áramszünet miatt tele beteggel, kicsi gyerekekkel, törékeny testekkel. Csak egy nap múlva kezdem el átgondolni, milyen helyzetben, mit éltünk meg. Annyi élethelyzet miatt lehetnék szomorú, mégsem adok nekik nagyobb teret, mint amit érdemelnek. Ezt is elengedem, csak marad a tövis bennem, mert megint a magyar gyerekbe kellett beleállni. De minek?