Előválasztás

– Akkor mégiscsak kit kéne indítanunk?

– Egyedi akarsz lenni? Ki akarsz tűnni a mezőnyből?

– Mi az, hogy!

– Akkor ne indíts jelöltet!

Akár ez a jelenet is lejátszódhatna a hetekben valamelyik párt vezetője és tanácsadója között, annyira átesett mindenki a ló túlsó oldalára. Míg korábban általában csak a nagyobb pártok indítottak államfőjelöltet, az egyes politikai-ideológiai blokkok pedig igyekeztek egy-egy erős személy mögé besorakozni, ezúttal mintha mindenki „megvadult” volna. Lassan nem lesz parlamenti vagy parlamenten kívüli párt, amely ne indítana saját elnökjelöltet. Vagy már bemutatta, vagy beharangozta, hogy lesz. Ezzel a 2019-es államfőválasztás a 2020-as parlamenti választások előfordulójává válik, gyakorlatilag a kampány első felvonásává.

A dömping nem csak Andrej Kiska visszalépésével és az erős Smer-jelölt hiányával magyarázható. Legalább ennyire mozgatója az amorf, állandóan változó pártpaletta, valamint a csordaszellem: ha már ennek, annak, sőt amannak is van jelöltje, nekünk ne legyen?!

A pártvezetők döntése mögötti logika kitapintható: ha saját jelöltünk lesz, komolyabbnak tűnünk, a kampány során állandóan szem előtt leszünk, mozgósítjuk saját választóinkat, ideális esetben pedig olyan jelöltet indítunk, aki a parlamenti választási listánkon húzónév lehet. Innen nézve tiszta sor, ám a legutóbbi elnökválasztás is mutatja, hogy a képlet ennél bonyolultabb. A saját jelölt megjelenést biztosít, ám ha sokan vannak, nehéz kitűnni. Ráadásul nemcsak a kampányra, hanem a választási eredményre is gondolni kell! Nézzük csak például a 2014-es voksolást. A korábban komoly esélyesnek tartott Pavol Hrušovský már az első körben megsemmisült, s nem állítjuk, hogy az ő 3,3 százaléka lökte két évvel később a bejutási küszöb alá a KDH-t, de hogy nem volt jótékony hatással a mozgalom népszerűségére és megítélésére, az biztos.

Az akkor még 5 százalékos SDKÚ és a Híd által is támogatott Hrušovskýt az első magyar jelölt, Bárdos Gyula is megelőzte, ám az 5,1 százalékos eredményét mindenki csalódásként élte meg – pedig csak az elvárások voltak irreálisak, az államfőválasztáson ugyanis más logika alapján döntenek a szavazók. És mint látjuk, bizony az az 5,1 százalék sem segítette hozzá az MKP-t 2016-ban a parlamenti bejutáshoz. Ezek mind intő jelek, amelyek azt mutatják, a saját jelölt – legyen szó bármelyik pártról – nem jelent később automatikusan jobb parlamenti választási eredményt.

Ha ennyi induló van – a mezőnyt pedig megfűszerezik még a független személyiségek és az önjelöltek –, értelemszerűen sokan kevesebb százalékkal fognak végezni, mint pártjuk aktuális népszerűségi indexe. Nem kell ahhoz komoly elemzőnek lenni, hogy lássuk: egy 3 százalékos eredmény nem segíti egy 8 százalékos párt építkezését. Úgy tűnik, a pártszékházakban nem mérték fel kellő precizitással a kockázatokat.

Eddig a pártszempontokról értekeztünk, de nézzük, mi jót hozhat ez a helyzet a választóknak? Nem sokat. Nem önmagában azzal van gond, hogy sok jelölt lesz, hanem hogy egy jelentős részüknek nem az elnöki hivatal elnyerése a célja, hanem a pártépítés. Tehát teljesen más üzenetekkel fognak kommunikálni, még nagyobb kakofóniát kiváltva, azok a témák pedig, amelyek egy elnökválasztás során lennének fontosak, könnyen lehet, hogy másodlagossá válnak – ezzel sem segítve a közbeszéd kultiválását, a hasznos társadalmi vita kialakulását.