Előre eltolt helyőrség

Egy újabb azt mondja, hogy ehhez mindig talál embereket. És még egy, hogy ez soha nem szokott működni hosszú távon. Ilyen banális a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Zrt. története.

Hiba volna a Tehetséggondozó munkája során született szövegekre egyszerűsíteni a problémát. Bizonyára akad köztük nem egy értékes munka, mint ahogy nem egy felejtős – ahogy az ilyen projekteknél lenni szokott. Sokkal inkább a Tehetséggondozót kísérő izmozó nyelv, a tájékozatlan cinizmus, a cinikus tájékozatlanság, a kormos fényszűrő – vagyis az ideologikus leuralás a problémás.

Orbán János Dénes, a Tehetséggondozó projektvezetője az uralkodó kurzusnak megfelelően szidja a polkorrektséget. Majd kifakad, és elképesztő gondolatmenettel jut el a cenzúra vádjáig. Érdemes hosszabban idézni már csak azért is, hogy látszódjon – a polgárpukkasztó stílus mennyire simulékony lehet: „…az érvényesülésnek már nem útja az, hogy berobbansz, rábaszol az asztalra, szabad vagy, nagyszájú, lázadó, botrányos és polgárpukkasztó, és ne adj’ isten, ezeknek köszönhetően újító. Nem, mert ma már ha egy kis pajzánsággal megfűszerezett szerelmes verset írsz, azzal vádolhatnak, hogy szexuális tárgynak tekinted Dulcineádat. Egyre kevesebb dologgal szabad viccelődnöd, mert a humorban most már tényleg nem ismernek tréfát, nem tudhatod, kinek a kibaszott érzékenységét sérted meg és kik hirdetnek fatvát ellened, majd ebrudalnak ki az irodalomból. Bizony, Magyarországon ismét cenzúra van, és ezt a cenzúrát ezúttal nem valamiféle hatalom erőlteti az írókra, hanem az irodalmi szakma önként húzta magára.”

Mindebből arra lehet következtetni, hogy körülbelül úgy ismeri a kortárs fiatal irodalmat, mint annak szlovákiai magyar szegmensét. Utóbbiról ugyanis azt hirdeti, hogy „a Felvidéken, ahol a kétezres évek közepéig izgalmas fiatal irodalmi megmozdulások voltak, jelenleg passzivitás mutatkozik”. A „passzivitás” időszakában kezdtek és futottak be olyan szerzők, mint például Veres István, Szalay Zoltán, Száz Pál, Laboda Róbert vagy legújabban Nagy Hajnal Csilla, hogy csak azokat említsem, akiknek már megjelent egy vagy több kötetük.

A továbbiakban így értekezik Orbán az esztétikai érték mibenlétéről: „Az élet szagát keresem a versben, a szenvedélyt, a lüktetést, az izgalmat, a fantáziát; az okosságot, és nem az okoskodást. Valami olyasmit, ami a vers megértésénél többet ad nekem: borzongást, forróságot, hidegrázást, örömet, búbánatot, erekciót, de még a hányingerrel is megelégednék, csak éppen különbözzön a szokásos szalagmunkáktól.”

A gondolatmenet arról feledkezik meg bosszantómód, hogy az ilyenfajta kritériumok esztétikailag teljesen üresek, s így nem vehetők komolyan – hiszen hogyan lehetne választóvonal az, hogy egy adott embernek mitől csöppen el a nyála.

A vázolt kontextusban az ilyen üres kategóriák között pedig könnyen fészket talál az ideológia. Ellenben a polkorrektség abban áll, hogy kritikus az ideológiával szemben (igen, a saját ideológiájával szemben is), és erőteljesen figyel arra, hogy mindenki másra gerjed.

Beke Zsolt