Éljen a mi treszkánk!

Ez egy csehszlovák termék, sehol a világon nem ismerik, illetve hiába kísérleteztek vele, nem jött össze nekik – édeskés, rágós, darabos lett. Ha picivel több üzleti érzékük lenne az illetékeseknek, már rég szerepelhetne a gasztronómiai unikumok világlistáján. Épülhetne rá idegenforgalmi stratégia, szervírozhatnák puccos fogadásokon. De persze enélkül is százezrek identitását erősíti, úgyhogy itt bizony kulturális tényezőről van szó.

Személyes vallomással kezdem: imádom a majonézes tőkehalsalátát. Mindig van a hűtőben, most is. Még a „szociban” szoktam rá, amikor minden rendes állóbüfében kimért változatban is kapható volt, a többi ínyencség, például a lecsós, pikáns balkáni saláta és a csípősebb, feferónis saláta mellett, amelyekkel bátran kombinálható is. Kiflivel és kofolával verhetetlen triót alkot.

A magyarországiak ipari mennyiségben vásárolják nálunk, budapesti ismerőseimnek bonbon helyett ezt viszem ajándékba. A külföldön tanuló diákoknak ez hiányzik leginkább, az idegenbe szakadtakról nem is beszélve. Ezért, amikor felfedeztem a 70-es számot a csomagoláson, rádöbbentem, hogy ez az évforduló fontosabb, mint bármely mesterségesen konstruált szlovák ünnep.

Jöjjön egy kis történelmi áttekintés! A szocializmus első éveiben Csehszlovákia lakosainak halfogyasztása csupán évi 28 gramm volt, ezt kellett növelniük az elvtársaknak. Külön programot dolgoztak ki, a szükséges halmennyiséget – legfőképpen tőkehalat – az északi országokból szerezték be. A háziasszonyok azonban nem szívesen bajlódtak az otthoni feldolgozásra szánt hallal, a kereslet továbbra is stagnált. A megoldás érdekes módon egy cukrászmester, bizonyos Július Boško agyából pattant ki 1954-ben, aki zöldségekkel és majonézzel turbózta fel a halhúst, könnyen fogyaszthatóvá varázsolva a tőkehalat. Boško életútja egyébként filmbe illő: az első köztársaság alatt Vágújhelyen nyitott legendás cukrászdát, amelyet a második világháború után és a kommunisták államosítottak. 1953-ban Pozsonyba költözött, ahol jobb híján a halkonzerveket gyártó, 1924-ben alapított zsolnai Ryba vállalat helyi üzemében helyezkedett el, amelyet szintén államosítottak, és amelynek feladatai közé tartozott az említett tőkehal behozatala is. Ezért született a treszka Pozsonyban. Ma a fővárosi üzem mellett Zsolnán és Kassán is gyártják, én a kassai verzióra voksolok.

A minap a Facebookon áradozott a treszkáról egy könyvterjesztő ismerősöm, Győry Attila. A témához Hizsnyai Tóth Ildikó műfordító is hozzászólt, akit szó szerint idéznék, mert megéri: „Treszka. A magyarországi fordító egyszerűen átvette a szlovák megnevezést (alatta leíró magyarázat: majonézes tőkehalsaláta) – így lett egy szlovák köznévből magyar tulajdonnév. Nyelvészeti szempontból ezzel egy egészen izgalmas helyzetet teremtett, mert korábban a »treszka« szlovák kölcsönszónak minősült, amit csak a szlovákiai magyarok ismertek és használtak, de most már MO-on is így használják, mert az a neve. A szó történetében ez egy bomba fordulat, és igen-igen ritkán történik meg, hogy a kisebbséginyelv-használat befolyásolja a többségi sztenderdet. Dobpergés, fanfárok!”