Elgázolt fürjcsalád

Egy éve történt, hogy friss, néhány hónapos jogosítvánnyal a zsebemben, útban hazafelé, gondatlanságból elütöttem egy fürjcsaládot. Kis csapattá verődve siettek át a kis madarak az úton a közeli tó melletti nádasból, az erdő irányába. Azóta csaknem minden vasárnap jártam ugyanott. Legutóbb újra hallottam a csontkoppanást az alvázon, és a visszapillantó tükörben látni véltem a szárnyak felröppenését. Az égig szállhattak, de ebben nem vagyok biztos, mert egy évvel ezelőtt nem mertem megállni, hogy szembenézzek a figyelmetlenségem okozta véres nyomokkal. Cserbenhagytam őket. Más a helyemben az évfordulón aprószirmú virágot tett volna az árok mellé. Ám ezekből a viszonylag veszélytelennek tűnő útszakaszt szegélyező kereszteken olyan sok van már. A minap néhány kilométerrel távolabb, egy tavaly balesetben meghalt fiatal lány emléktáblájának ütköztek neki fiatalok, s a baleset egy érettségi előtt álló diáklány életébe került. En-nél csendesebben, önszántából vetett véget életének a fiatalokénál lassúbb, veterán gépkocsik kedvelője. A nyugdíj előtt álló férfinak azt mondta a cég üzletembere, takarékoskodás és az ebből adódó létszámleépítés miatt elbocsátják. Ismerősei látták, hogy a férfi – aki éveken át büszke volt arra, hogy népes családját becsülettel el tudja tartani –, hogyan töpörödik össze, válik hallgataggá, míg egy nap teljesen elfordult a világtól. Úgy döntött, nem csinálja tovább. Hogy miért jutottak eszembe múlt heti temetése kapcsán az autóbalesetek? Mert cserbenhagyásos tragédia történt az esetében, ám erről most már senki sem beszél. Nem idegenek hagyták őt az út mellett, orvosi segítségért kiáltani a barátok dolga lett volna. Még nyár van néhány napig, az idénymunkák végeztével a munkahivatal egyre ragyogóbb statisztikai adatai ellenére is többen bújnak majd vissza őszidőben a csigahéjukba. Nem kéne őket cserbenhagyni.