Egydimenziós politika

Sokáig nem volt egyértelmű, hogy mi lesz az a fő téma, amely mentén csoportosulnak az erőviszonyok a kampányban. Eleinte úgy tűnt, a menekültválság lehet az. Decemberre azonban ez a téma kifújt, és azok a pártok, amelyek a legtöbb energiát fordították ennek kivesézésére (mint a Smer és az MKP) végül nem tudtak ezzel komolyabb mennyiségű szavazatot szerezni.

Februárra állt össze valamennyire a kép: a Smer látványosan elkezdett veszíteni támogatottságából a korrupciós botrányok, a nővérek és a tanárok sztrájkjai nyomán. Akkor azonban még mindig úgy nézett ki, hogy Ficóék valahogy kikecmeregnek a szorult helyzetből és tovább kormányozhatnak. A jobboldali pártok pedig egyre enerváltabban vetekedtek egymással a bejutásért és a jobb pozíciókért.

Március 5-e aztán egyértelművé tette, hogy annak volt igaza, aki a Smer-ellenességet tartotta a választások egyik fő szervező erejének. Azok a jobbos pártok, amelyek az utolsó hetekben teli torokból támadták a Smert, kimagasló eredményt értek el, a többi pedig harmatgyengét. Az az érdekes, hogy a Smer-ellenesség minden más megfontolást átírt. A menekültellenes SaS kiugrott, a hasonló pozíciót valló KDH összeomlott. Az iskolaügyi kérdésekben aktív Sieť bukott, a nagyon hasonlóakat mondó és gondoló SaS nyert. A Híd és a SaS gazdasági és egészségügyi programja nagyon közel áll egymáshoz, a két párt eredménye kevésbé. Az OĽaNO konzervatív képviselőit karikázták, a KDH-sokat nem. Ebből az következik, hogy a Smerhez fűződő viszony valóban tényleg felülírt mindenféle más megfontolást a jobboldali szavazók egy jó részénél. Sokak számára ez volt az egyetlen fontos dimenzió.

Bármi is legyen a kormányalakítási tárgyalások végeredménye – ha egyáltalán lesz –, ez a jelenség új alapokra helyezi a szlovákiai politikát. Ha egy ehhez hasonló hullám ilyen változásokat eredményezhet az utolsó hetekben, alig hiszem, hogy egyhamar látunk a mostanihoz hasonló hosszú kampányt, vagy szakpolitikai fókuszt. Mindenki az utolsó napokra és az érzelmekre játszhat a tartós meggyőzés helyett. Mindenki azt próbálja majd megcsinálni, amit Boris Kollár: az utolsó két-három hónapban egy nem túl mély, de annál karakteresebb kampánnyal megváltoztatni a közvélekedést. Az már más kérdés, ez mennyire szolgálja majd azt, hogy a választók megalapozott információk alapján hoznak döntést az ország politikai jövőjéről.