Egy sziget lehetősége

John Allen Chau huszonhat éves világjáró misszionáriust november 18-án megölték a szentinelézek. Chau a fejébe vette, hogy elviszi a kereszténységet az elszigetelten élő törzsnek. Az Indiához (kicsit) közeli Andamán- és a Nikobár-szigetek egyikén élő, amely szigetalapterülete alig haladja meg a 70 négyzetkilométert, a modern civilizációtól távolságot tartó, a modern vívmányoktól érintetlen szentineléz törzs minden kapcsolatfelvételt elutasító, sőt, ellenséges viselkedése ismert volt, a fiatal misszionárius mégis nekivágott a térítésnek egy Bibliával a kenujában.

Meggondolatlan – vagy bátor – tettéért az életével fizetett. 

Chau illegálisan próbált eljutni a szigetre, mivel csak turistavízuma volt. Halászokat bérelt fel, akik a világtól elzárkózott népcsoport közelébe vitték, azonban nem a halálos kimenetelű térítés volt az egyetlen közeledési kísérlet. A misszionárius novemberben többször kísérletet tett arra, hogy bevegye a „Sátán utolsó erődjét”. Az egyik ilyen próbálkozás után a Bibliájába fúródott nyílvesszővel távozott. 
A vállalkozás veszélyével tisztában volt, hiszen az utolsó levelében arra kéri az Urat, hogy ha nem éli túl a kalandot, ne haragudjon a szentinelézekre. 

A hátrahagyott, tizenhárom oldalas levélben részletesen beszámol az önként vállalt szenvedéseiről, viszontagságairól, melyek nem tántoríthatják el attól, hogy Jézus dicsőségét hirdesse az utolsó földi „Sátántanyán”. 

A szigetcsoporton a szentinelézeken kívül még négy törzs található, azok azonban nem zárkóznak el a külvilágtól, míg a szentineléz törzs teljes elszigeteltségben él. És nem csupán elutasítják a közeledést, hanem ellenségesen, agresszíven reagálnak minden kapcsolatfelvételre. Akik nem vették komolyan a figyelmeztetést, azok közül többek életvonala a szigeten ért véget. A sziget ma az indiai hatóság felügyelete alá tartozik, melyhez három mérföldnél tilos közelebb hajózni. A bennszülöttek számát az óvatos becslések 50 főre, a merészebbek 250 főre teszik, ma védettséget élveznek, elsősorban a járványoktól és egyéb civilizációs betegségektől kívánják megóvni az életterületét – lándzsával és íjjal – védő maroknyi szentinelézt. 

Nem tudjuk, hogy a szentinelézek boldogabbak-e, mint a világ más részén élők. Annyi viszont biztosan állítható, hogy a kultúrákat nem rendezhetjük hierarchikus viszonyba, nem mondhatjuk, hogy az egyik kultúra jobb, mint a másik, a kulturális sokszínűség, sokféleség továbbra is nagy érték.