Egy népszavazás Lőcsei Pál mesterről

Miközben Magyarországon – ahonnan ez a cikk íródik – éppen egy elmaradt népszavazás határozta meg a közbeszédet, eközben Szlovákiában lezajlott egy kicsi, de eredményes népszavazás: a VÚB Bank arról szavaztatta az internet népét, hogy alapítványa Lőcsei Pál mester melyik későközépkori munkájának felújítását finanszírozza. A bank alapítványa régóta foglalkozik örökségvédelmi projektek finanszírozásával. Komoly összegeket fordított már a selmecbányai Kálvária felújítására, amely feltehetően nem ismeretlen a magyar olvasók számára: aki Selmecbányán jár, nehezen tudja nem észrevenni a városszéli magaslaton álló kálváriatemplomot, amelynek helyreállítása nyilván komoly összegeket emészt fel.  A múlt hónapban indított szavazáson arról lehetett dönteni, hogy Pál mester melyik műkincsét restauráltassák. Lehetett választani lőcsei, iglói, bártfai, eperjesi szobrok közül, de lehetett szavazni egy krónikára is, amiben szó esik Pál mesterről. Végül az iglói kálváriaszobor nyert, több mint tizenötezer szavazattal; a bank alapítványa a következő hónapokra ígéri a munkák megkezdését.  Pál mesterről azt érdemes tudni, hogy a 16. század elejének egyik legnagyobb művésze volt, nemcsak a történelmi Magyarországon, hanem európai szinten. Főleg a Szepességben dolgozott; főműve a lőcsei Szent Jakab-templom oltárja, a világon fennmaradt egyik legnagyobb és legdíszesebb gótikus faoltár.  De mennyire tekinthető Lőcsei Pál mester munkássága a szlovák örökség részének? Ezt a kérdést nyíltan felteszi a szlovák identitásról született egyik legőszintébb esszé, ami a bársonyos forradalom utáni első kulturális miniszter, Ladislav Kováč tollából született a rendszerváltás idején: „Tudott-e Lőcsei Pál mester szlovákul, vagy németül beszélt-e? Ez számunkra mindig nagyon fontosnak tűnik annak eldöntésében, hogy a lőcsei oltárt nemzeti kultúránk részének tekintsük-e, vagy sem.” Majd azzal folytatja: kétli, hogy a magyarok közül bárki is gondolkodik azon, hogy például Ulászló király milyen nyelven beszélt a feleségéhez. A magyarok úgymond nem problémáznak azon, hogy a történelmi Magyarország kultúrája egyben magyar kultúra is.  Valóban, a szlovákoknak jóval nehezebb arra válaszolniuk, hogy pontosan hogyan kötődnek az ország területén található kulturális örökséghez. Nyilvánvaló, hogy ezer szállal kötődnek hozzá, és nyilvánvaló, hogy rendkívül erőltetett lenne ezt az örökséget „szlováknak” nevezni.  A bank akciója kapcsán is sajnos mérgező üröm az örömben, hogy honlapján „szlovák művésznek” nevezi Lőcsei Pált. Pedig a szlovákban használatos „uhorský” („magyarországi”) jelző tökéletes lett volna.  Pál mester egyébként feltehetően Krakkóban tanulta ki a mesterséget, példaképe az ottani szobrászműhely nürnbergi születésű német vezetője, Veit Stoss volt. Akinek komoly hatása volt Közép-Európában; fiaihoz például sok erdélyi munkát kötnek a művészettörténészek. Tehát nem biztos, hogy azt kéne szellemidézéssel kideríteni, milyen nyelveken tudott Pál mester, tudunk (vagy sejtünk) erről enélkül is sok mindent. És amilyen bajos lenne őt határozottan magyarnak vagy szlováknak nevezni, olyan magabiztosan tarthatjuk őt magyarországinak, középeurópainak, vagy egyszerűen csak lőcseinek.