Egy kis putyinológia

Döbbenettel tapasztalom, hogy társadalomtudományi diplomával, esetleg komolyabb matematikai műveltséggel rendelkező kortársaim miként érvelnek Putyin Oroszországa mellett, ujjal mutogatva Brüsszelre, a züllött Európára, a dekadens nyugati világra, a mocskos amcsikra, mindezt esetenként – nem feltétlenül – egy kis zsidózással fűszerezve, mellé téve néhány, a neten aktuálisan futó konspirációs tant, mely szerint valakik mérgeznek, valakik ölnek, valakik meg kizsákmányolnak minket. Ehhez jön aztán Putyin – ez már az én végkövetkeztetésem –, a megmentő? Az új világ letéteményese? Aki majd megmutatja? A mit is? Akár virtuális térben, akár személyes kapcsolatokban egyre gyakrabban találkozom olyan értelmiségiekkel, akik simán átveszik a politikai marketing jelszavait, lózungjait, és tényként kezelik azokat. Ha X tábor lózungjaira reagálok kritikusan, azonnal besorolnak Y tábor szekértolói közé, mert, ugye, a világon csak kétfajta ember van, a miénk meg a nem miénk. A kényelmes és egyben ostoba barikádharc mindennapjaink vitakultúrájába költözött, és aki nem az X vagy az Y oldalról vagy oldalra érvel, azonnal ballib demagóg. Mert most ezt menő mondani. Ezzel szemben Putyin nem demokrata, hanem egy nagyhatalom despota vezetője. Ha valahol, akkor Oroszországban jellemző az oligarchák uralma, a „szabadság, egyenlőség, testvériség” naponkénti arculcsapása, az ellenkezők internálása, kikészítése vagy sima eltávolítása, a csapnivaló életszínvonal. Mindez fűszerezve azzal a felismeréssel, hogy az oroszországi kisebbségek sorsáról alig tudunk valamit, a több tucatnyi nemzet némelyikének létezéséről sem – amíg valamilyen véres incidens miatt nem jelennek meg abban a nyomorult médiában (amely soha „nem hozza le”, mégis jó átvenni tőle a le nem hozottat, mint leleplező ellentétes információt, haha). A sok érveléssel szemben Brüsszel nem Moszkva, nem uniós tankok és laktanyák árnyékában járunk szavazni, a felzárkózási és fejlesztési alapok pénzét nem Brüsszelben, hanem Pozsonyban (és Pesten) nyúlták és nyúlják le, a társulási szerződésünket nem Ágcsernyőben, félreállított vagonban, internálás és Szibéria terhe alatt tárgyaltuk meg, s bár Brüszszel a ludas a cukorgyáraink leépítésében, sem a magyar, sem a szlovák mezőgazdaságot nem az unió kényszerítette térdre, hanem mi magunk. Egészségügyi ellátásunkra szánt pénzeinkre nem idegen hatalmak, hanem saját, politikával összefonódott emberkéink tették rá a kezüket. Olyan ügyes uniós hivatalnoki gárdát még nem szült anya, amelyik képes lenne annyira degradálni a közoktatást, művelődést, művészeteket és kultúrát, mint saját oktatási és kulturális kormányzataink néhány év alatt. Mind az egész unió, mind a tagállamok ezernyi gonddal küszködnek, a Kánaán nem jött el, de még a Mariahilfer Strasse sem. De akik mindennapos és nem kicsi gondjaink megoldását Keletről, a bizantinus politikától, a nagy orosz medvétől várják, azok valahogy úgy vannak vele, mint a páciens, aki a fogfájását ciánkálival kezelné ki. A kezelés ugyan sikeres lenne, de...