Egy képzavar és egyéb zavarok, avagy a Főnix-egyenlet

Jó dolog, hogy civilszervezetek is kaphatnak támogatásokat különféle kulturális és identitáserősítő tevékenységre, hiszen tudjuk, hogy a legtöbb és legjobb munkát ezen a téren éppen a civil szféra képes elvégezni. Következésképp, valójában örülnünk kellene annak, hogy a galántai Főnix polgári társulás négy év alatt 290 millió forintot kapott a magyar államtól.

Örülnénk mi, a gond csak az, hogy sajnos nem tudjuk, minek is kellene konkrétan örülnünk. A 290 millió forint értékű identitásmentő tevékenységnek ugyanis semmi nyoma: hiába nyomoztunk, nem találtunk egy rendezvényt vagy egyebet, ami a Főnix PT kézjegyét viselné. Igyekezetünkben nem volt segítségünkre a szervezet vezetője sem, aki egyébként a Főnix egyetlen ismert képviselője. Érdeklődésünkre, vajon milyen tevékenységgel segítette a Főnix PT a felvidéki magyarság identitásának megőrzését, nemhogy egyetlen konkrétumot nem tudtunk meg, hanem kérdésünk felháborodást váltott ki. Így az egyetlen rendelkezésünkre álló dokumentum, ahol a Főnix PT támogatóként szerepel, az Berényi József volt MKP-elnök nyilvános vagyonnyilatkozata. Hogy pontosan mennyit kapott és miért is, mondanom sem kell, nem tudtuk meg. A félreértések elkerülése végett: nem, nem arra célzunk, hogy az egész Főnix-támogatás Berényi zsebébe folyt volna. Inkább úgy fest a dolog, hogy ő az egyetlen, aki ezt a bevételi forrást bevallotta. Ám a Főnix-pénzek MKP felé mutató iránya olyan erős, hogy bizonyára nem csak az Agatha Christie-n szocializálódott olvasóban merül fel az összefüggés.

Érdemes ezt egyáltalán folytatni? Vagy bármilyen következtetést levonni? Van egy civilszervezet, amely négy év alatt 290 millió forintot kap magyarországi közpénzekből, s amelynek nem találni se irodáját, se alkalmazottját, nincs nyoma a tevékenységének. Márpedig 290 millió forint nem kis pénz, biztosan egy csomó hasznos dolgot lehet belőle csinálni. Naivan azt hinné az ember, hogy egy civilszervezetnek, amely ilyen sok pénzből gazdálkodhat, az a nyilvánvaló érdeke, hogy tevékenysége a lehető legnagyobb nyilvánosságot kapja, hogy a sok érdekes és hasznos rendezvényről a lehető legtöbben tudomást szerezzenek. S úgy gondolnánk, hogy ez lenne a logikus érdeke annak is, aki a pénzt adja: a magyar államnak. Hm. Nyilvánvaló, hogy az egyenlet valamelyik része nem ül. Vajon melyik?

A legszomorúbb az egészben az, hogy közben egy csomó hazai magyar kulturális szervezet az éhhalál küszöbén vegetál, fillérekért kuncsorogva a túlélésért. Szerencsére még vannak olyan megszállottak, akik ezt minden nehézség ellenére önkéntesen és meggyőződésből csinálják, de nem szabad csodálkozni azon, ha látva az említett praktikákat, egyre kevesebben lesznek, mígnem egyszer csak végleg elfogynak. Ha ez megtörténik, némi képzavarral élve, nincs az a Főnix, amely minket feltámasztana.